Nagyon hosszú szünet után írok újra. Sokáig nem jelentkeztem, aminek megvan az oka. Nagyon sötét hetek állnak mögöttem, és mostanra érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy újra írjak. Ezek a hetek tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy megtapasztaljam azt az emberi értelemmel alig-alig felfogható kegyelmet, amiről beszélek. És azt a szeretetet, amelyben ez a kegyelem gyökeredzik.
Sok olyan döntést hoztam, amit nem kellett volna. És ezeknek a döntéseknek a következményeként egyre távolabb és távolabb kerültem Istentől. Nem imádkoztam, nem olvastam a Bibliát, és az istentiszteleteket is egyfajta kötelezettségnek éreztem. Nem akartam ott lenni. Egyáltalán semmit sem akartam csinálni, csak aludni. Nemegyszer keltem fel úgy reggel, hogy azt kívántam, bár fel se ébredtem volna. Március 31.-én értem el a legmélyebb pontját ennek az időszaknak. Azt éreztem, hogy fal van Isten és énközöttem. Másnap már komolyan megfordult a fejemben, hogy el se megyek a gyülekezetbe. Úgy éreztem, hogy olyan mélységekbe zuhantam, ami után egyenesen pofátlanság lett volna keresztények közé menni. Végül aztán hosszú idő óta először hoztam egy jó döntést is, és végül elmentem, megbeszéltem a dolgot a gyülekezetvezetőmmel, még mielőtt az istentisztelet elkezdődött volna. Közösen imádkoztunk, ami elég nehezen indult, mivel felfogtam mennyire távol kerültem az Úrtól, és a sírástól alig-alig tudtam kimondani akár egyetlen szót is Istennek. Utána ő is imádkozott értem, és azzal indult el egy újjáépítési folyamat.
Ez az egész számomra egy bizonyíték arra is, hogy ha hibázunk, elesünk, akkor Isten nem fordul el tőlünk csalódottan, és nem fogja be a fülét, ha imádkozunk Hozzá. Kiderült, hogy Isten bizony jelezte a gyülekezet felé, hogy bajban vagyok, és imádkozzanak értem. Ő mindvégig szeretettel nézett le rám, mindvégig mellettem volt. És így van Ő mindenki felé. Még arra az emberre is így néz, aki szerint nincs Isten, és ha csak meghallja a nevét, undorodva áll odébb. Számomra felfoghatatlan. Mi, emberek sokszor lemondunk emberekről, mondván, hogy reménytelen az adott ember, nincs értelme segíteni neki. Isten akkor sem mond le rólunk, egyszerűen nem hajlandó! Emberi szinten elképzelni sem lehet azt a türelmet és szeretetet, amit tanúsít irántunk. És tényleg létezik, tényleg így érez felénk, a saját bőrömön tapasztaltam az utóbbi hetek során. Ezért is tudom most leírni.
Jézus azt mondta, hogy keskeny az az út, amely az életre visz. És egy keskeny útról könnyű lelépni. Az én keskeny utam ezúttal egy mély, sötét szakadék fölött vezetett át. Sikerült rosszul lépnem, ráadásul szándékosan, és annak rendje és módja szerint elkezdtem zuhanni. Isten azonban gyorsan utánam dobott egy kötelet. Nagyon hálás vagyok Neki ezért!
Mindnyájan emberek vagyunk, mindnyájan hibázunk, és elesünk. De ha valaki elesik, akkor talpra is tud állni. Minél nagyobbat esik valaki, minél jobban megüti magát, annál nehezebb talpra állni, és annál inkább szüksége van mások segítségére. A segítséget maradéktalanul megkaptam, talpra is állítottak, azonban még mindig sántikálok. De a kificamított bokával járni kell, különben bedagad, és rosszabb lesz, így viszont helyrejön. Eleinte még fáj, fájdogál, és sántít rá az ember, de ahogy telik az idő, teljesen helyrejön. Most még én is a sántítás időszakában vagyok, de már múlik a fájdalom. Újra a keskeny ösvényen vagyok, de ez a kemény lecke segített abban, hogy fokozottan óvatos legyek, ha mégegyszer egy mély szakadék felett ívelne át az utam.
