Sötét pincehelyiségben ültem. Mindössze két, pici ablak volt csupán a falon, azok is a talaj szintjén, nem sok fényt engedtek be. Egy asztalnál ültem, velem szemben egy üres szék volt. A meghívómra vártam. Nem tudom miért egy ilyen helyre hívott, és igazából azt sem, hogy miért. Csupán annyit közölt a telefonban, hogy egy rendkívül fontos dologról kell beszélnie velem. Kicsivel korábban érkeztem, de mindig is utáltam elkésni.
Nemsokára kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett be a helyiségbe. Pontosan a megbeszélt időpontban lépett be. Becsukta maga mögött az ajtót, és leült az asztal másik oldalán lévő székre.
- Üdvözlöm. Örülök, hogy időt tudott szakítani rám. - kezdte.
- Érdekes helyet választott, mintha rejtegetni akarna valamit. Miért hívott? - kérdeztem, szinte azonnal rázúdítva a gyanúmat.
- Rá is térnék a lényegre, ha már így rákérdezett. - felelte, miközben mosoly suhant végig az arcán, de látszódott rajta a feszültség. - Megtelepedett kis városkánkban egy csapat, akik egy nagyon veszélyes szektához tartoznak.
- Veszélyes szektához? - kérdeztem döbbenten. Azt hittem be akarnak szervezni valamibe, ezért is nem számítottam erre.
- Igen, nagyon veszélyesek. Mézes-mázos beszéddel csalogatják magukhoz az embereket, veszik fel az új tagokat, majd szépen lassan, sunyi módon kiforgatják az embert a vagyonából. Sőt... - itt kissé közelebb hajolt - ... a végén még az ember lelkét is teljesen szétszedik.
- Hallottam én is veszélyes szektákról. - sóhajtottam.
- Hát igen, vannak egy páran. Már-már túl sokan is. - mondta, maga elé meredve.
- Talán volt dolga velük? - kérdeztem.
- Igen, volt. Teljesen tönkretettek. Magas rangom volt, jó munkám, nagy vagyonom, de mindent elszedtek tőlem. Azt hittem jó emberek, de szerencsére észbe kaptam, még mielőtt túl késő lett. Otthagytam őket, de még a mai napig üldöznek. Ezért is választottam ezt a helyet, mert beszélni akarok a városlakókkal, de nem akarom, hogy ez feltűnjön a szekta tagjainak. - magyarázta.
- Így már értem, miért egyedül én vagyok itt. Nagyobb tömeg, nagyobb feltűnést kelt. - tettem hozzá. Őszintén kezdtem sajnálni a velem szemben ülő embert, és hálás voltam neki, amiért tájékoztatja a lakókat.
- Így van. Bízom benne, hogy csatlakozók híján feladják, és elmennek innen, de nem adják fel egykönnyen.
- Ki a vezetőjük?
- Az igazából lényegtelen, úgysem ő fogja keresni az embereket. Otthon dőzsöl a tagoktól beszedett vagyonából. - felelte undorodó fintorral. - Gyűlölöm őket.
- Meg tudom érteni. - sóhajtottam.
- Őszinte leszek önhöz. Szeretnék, sőt, meg akarok fizetni nekik azért, amiért tönkretettek! - csattant fel. Hirtelen hangulatváltásától nem ijedtem meg, sokkal inkább sajnáltam, együttéreztem vele. Majd hirtelen dühöt is elkezdtem érezni.
- Segítek. Amiben csak tudok. - mondtam hirtelen. Elmosolyodott.
- Hálásan köszönöm.
- Mit lehet tenni? Elég, ha tudomást sem veszünk arról, ha keresnek, vagy kidobáljuk a meghívóikat?
- Nem igazán. Az is jó, ha bosszantjuk őket. Ha olyan dolgokat teszünk, amit ők bűnnek tartanak.
- Mint például?
- Rengeteg ilyen dolog van. Majdnem mindent bűnnek tartanak, ha a városiak nagyon látványosan folytatják ezeket, az is távozásra késztetheti őket. Italozás, dohányzás, ezotéria, szellemidézés. - sorolta. - És még nagyon sok más.
- Szóval a jó dolgokat tiltják? - kérdeztem döbbenten. - Most már értem mire gondolt azalatt, hogy odalesz a csatlakozók lelke is.
- Ugye? - kérdezett vissza dühtől eltorzult arccal. - Majdnem minden tilos. Így nem lehet élni.
- Nem... ez... ez felháborító! - csattantam fel, majd dühöm átváltott keserűségbe. - Miért jöttek ezek ide, miért álltak össze egyáltalán?! Hogyan lelheti valaki örömét abban, hogy tönkreteszi az embereket?! Édes Istenem, miért?! - ontottam magamból a szavakat. Mielőtt folytathattam volna, vagy beszélgetőtársam válaszolhatott volna, hirtelen kivágódott az ajtó. Ijedtemben felpattantam, és háttal a falhoz lapultam, úgy néztem az ajtó felé. Kintről vakító fény áradt befelé, és egy másik férfi sziluettjét fedeztem fel benne.
- Üdvözöllek, Lu. - szólalt meg az idegen. Lu nevű meghívóm lassan felállt az asztaltól, és gyűlölködő fintorral tekintett a hívatlan látogatóra.
- Mit keresel te itt? - sziszegte. - Senki sem hívott!
- Ellenkezőleg. - mondta határozottan. Belépett, becsukta az ajtót, mire újra csak a két pici ablak által beengedett fény világította meg a helyiséget. - Beszélgessünk.
- Nincs miről beszélgetnünk! - emelte fel a hangját Lu.
- Vagy úgy. - felelte a látogató, majd leült a székre, ahol korábban én ültem. Le sem vette tekintetét Luról. Ő azonban továbbra is állva maradt, két kezével az asztalra támaszkodva nézett az idegen szemeibe. Úgy nézett ki, bármelyik pillanatban rávetheti magát.
- Mégegyszer kérdem. Mit keresel itt? - sziszegte Lu, fenyegetéssel a hangjában.
- Szeretném tudni, miféle hazugságokkal tömöd a vendéged fejét. - felelte nyugodtan. Ez az ember lenne a szekta vezetője? Nem tűnt veszélyesnek, de nem bíztam benne. Kíváncsian vártam mi fog történni, de ugyanakkor a mobilomat is megfogtam a zsebemben, arra az esetre, ha rendőrséget kell hívni.
- Mi közöd hozzá?! - csattant fel Lu. - Senki nem hívott!
- Tévedsz. - felelte neki.
- Gondolod hagyni fogom, hogy tönkretedd az embereket? Hogy kiforgasd mindenükből?
- Vagy úgy, szóval te lennél ennek a kis városnak a hős megmentője?
- Elmeséltem, hogy mit műveltetek velem! Tönkretettetek teljesen, azóta is bújkálnom kell előletek!
- Ne feledd, hogy miért történt veled minden, ami történt. Ha veszteg maradtál volna, most nem szenvednél sem te, sem mások.
- Nem fogod újra és újra a nyakamba varrni az egészet! - csapott az asztalra Lu.
- Márpedig te is pontosan tudod, akárcsak én, hogy mi a tényállás. Te rontottad el. - felelte az idegen. Itt már kezdtem ingerült lenni, egyre inkább éreztem a késztetést, hogy Lu védelmére keljek. De valami mindig megakadályozott. Mindig, amikor nyitottam volna a számat, abban a pillanatban meggondoltam magam. Ahogy a két férfi vitázott egymással, úgy döntöttem, inkább várok, és ha tettlegességig fajulna a helyzet, megpróbálok közbelépni.
- Nem tudom miért erősködsz még mindig. Vesztettél. Te dobtál el magadtól mindent, nem én vettem el tőled. - mondta az idegen.
- Hazudsz! - emelte fel a hangját Lu. - HAZUDSZ!
- Hát jól van. - sóhajtott az idegen. - Rendezzük le újra, bár nem tudom, hogyan nem fáradsz bele.
A zsebemben szorítani kezdtem a mobilomat. Abban a pillanatban ahogy fegyvert ránt a látogató, hívni fogom a rendőrséget. És nem, nem fogok megijedni. Láttam, hogy Lu teljesen le van söpörve, szinte remegett, nem hagyhattam, hogy bántsa. Ekkor a látogató megmozdította jobb kezét, de őszinte meglepetésemre az asztalra helyezte, mint aki szkanderozni akar. Szó szerint eltátottam a számat.
- Na gyere. - mondta. Lu fintorogva méricskélte, majd végül leült vele szemben. Jobb kezét ő is ugyanolyan helyzetben tette az asztalra, majd megfogta az idegen kezét. Mereven néztek egymás szemébe. Amennyire láttam, Lu tekintete izzó haragot, gyűlöletet sugárzott, az idegené ellenben hatalmas nyugalmat és határozottságot. Pár pillanat múlva egymásnak feszültek. Illetve csak Lu. Még abban a gyér megvilágításban is tisztán láttam, ahogy erőlködik. Izmai megfeszültek, fogait összeszorította, úgy próbálta lenyomni ellenfele kezét az asztalra. Ő pedig rezzenéstelen arccal nézte Lu erőlködését, és keze egy milliméternyit sem mozdult el. Már 5 perce tartott ez a helyzet, Lu egyre inkább erőlködött, de nem tudta megmozdítani.
- Semmit sem tanultál. Szokás szerint. - mondta az idegen teljesen higgadtan, majd olyan hirtelen, és olyan erővel csapta le Lu kezét az asztalra, hogy a bútordarab darabokra tört. Lu felpattant, a széke hátra is esett. Az idegen felállt a székről, továbbra is Lu szemébe nézve, majd határozottan megszólalt: - Vesztettél. Távozz!
Lu azonban nem indult el az ajtó felé. Vicsorogva nézett az idegenre, majd egyszer csak... köddé vált! Elkezdtem magamat csipkedni... álmodom? Mi folyik itt? De hiába csipkedtem magam, nem ébredtem fel, sőt, már inkább fájt. Mire végre felhagytam ébresztgetési kísérleteimmel, azt vettem észre, hogy az idegen felém fordul, és engem néz. Remegni kezdtem a félelemtől. Mégis, mi a túró ez az egész?! A férfi azonban elmosolyodott.
- Ne félj tőlem, nem bántalak. - mondta. Annyira összezavarodtam, hogy az sem érdekelt, hogy azonnal letegez.
- Mi... mi... mi folyik itt? Mi ez az egész? Ho... hova lett Lu? - kérdeztem hebegve.
- Neki többé nem volt itt maradása. Elment. De ahogy ismerem, folytatja tovább a hadjáratát. - felelte barátságos hangon.
- Ki... kicsoda maga?
- Pásztor vagyok.
- Pásztor? Ön annak a szektának a vezetője?
- Nincs semmiféle közöm, semmiféle szektához. - mondta mosolyogva. Majd a jobb kezét nyújtotta felém. Ledermedtem. Tétován én is a kezemet nyújtottam felé, hátha végre bemutatkozik. Kezet fogtunk, de ekkor valami furcsát éreztem a tenyerén. Hányinger kerülgetett... egy hatalmas lyukat éreztem a közepén! Remegni kezdtek a térdeim. Nekem ez már sok volt.
- Mi történt a kezével? - kérdeztem, de annyira remegtem, hogy alig bírtam megformálni a szavakat. Az idegen tekintete megtelt szeretettel, ahogy rám nézett.
- Ez olyasmi, mint a blokk, amit a boltban kapsz vásárlás után. Én is fizettem, még régen. Kifizettem egy hatalmas váltságdíjat. - felelte.
- Váltságdíjat? - kérdeztem. - Mint amit a túszokért szoktak? Azt nem pénzben szokták?
- Valóban túszokról van szó. Nagyon régen valaki túszul ejtett nagyon sok embert. Olyan sokat, hogy azt el sem tudod képzelni, és sajnos ennek még ma is hatása van. Túszul ejtette az embereket, és sanyargatta, nyomorgatta őket, és olyan igákat vetett rájuk, hogy alig bírták viselni. Nem nézhettem tétlenül. - magyarázta.
- Na de ki képes ilyesmire? - meredtem magam elé döbbenten.
- Lucifer. - válaszolta az idegen.
- Lu... Lucifer? - kérdeztem. Sírógörcsöt kaptam, és térdre zuhantam, amikor rájöttem. Ővele találkoztam itt, ő győzködött egy veszélyes szektáról. És ha az a személy Lucifer volt, akkor a látogató...
Képtelen voltam egy szót is szólni. Ott maradtam a térdeimen, a tenyerembe temettem az arcomat, és zokogtam. Ekkor ő megint a kezét nyújtotta felém, és talpra állított. Kezeit a vállaimra tette, és a szemembe nézett.
- Ez a váltságdíj mindenkiért ki lett fizetve. Ezért jöttem. Szabadságot hozni az embereknek, és lerombolni a hazugságokat, amikkel elhomályosította mindenki látását. Új életet kínálok neked, és mindenkinek, ezalól senki sem kivétel. Elfogadod? Velem tartasz?
- Igen. - feleltem habozás nélkül. Elmosolyodott, szemeiben örömkönnyek jelentek meg, és megölelt. Sosem érzett melegség járt át tetőtöl talpig. Éreztem, ahogy megújulok, és mintha lebegnék a föld fölött. Eltűnt a pincehelyiség dohos illata, és nem csak engem, hanem a nyirkos, hűvös levegőt is melegség töltötte be. Fény árasztotta el a szobát, lándzsaként zúzta szét a sötétséget. És a fényben megláttam. Ahogy gyanítottam, úgy is volt. Ő jött el. Ő Maga jött el, és szabadított meg a hazugságoktól, súlyos láncoktól. Maga, Jézus Krisztus sietett a segítségemre. És ott állt, velem szemben, bizalomgerjesztő tekintettel. És tudtam, hogy nem fog cserbenhagyni soha.
