Sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen formában írjam ezt a bejegyzést. Úgy értve, hogy verses vagy prózai formában, de végül jobbnak láttam, ha ezúttal visszatérek az utóbbi formához. Talán a késői időpont miatt lehet, de valahogy nem éreztem úgy, hogy versbe tudnám szedni a mondanivalómat.
Hogyan lehetne a legjobban leírni a sötétséget? Talán olyan állapotnak, melyben az ember nem látja merre megy, nem lát maga elé, így fogalma sincs, hogy milyen akadályok kerülhetnek az útjába. Ezekben az akadályokban pedig jó eséllyel meg is botlik, eleshet. Egy sötét szobában minden ember keres valami eszközt, amivel világíthat. Egy zseblámpát, esetleg kitapogatja a falon a villanykapcsolót... végül is gondolhatunk akármire, ami fényt ad, mellyel kíméletlenül elűzi a sötétséget, és megláthatja, hogy hol is van, merre kell mennie, hol van az, amit keres. És ez ugyanígy zajlik egy szobában, vagy kint az utcán. És ugyanígy van az életünkben is.
Sok ember keresi a helyét a világban, keresi, hogy mi lehet a szerepe, miért van ezen a földön. Vagy útmutatást keres ehhez, valakit, aki segít neki ezt megtalálni.
