Tomboló vihar csap le rám megint,

Zengő égbolt, ezernyi villám cikázik,

És sötétségbe burkolózik minden,

Látni sem lehet szabad szemmel.

Mit tehetnék? Megálljak egy helyben?

Várjak, amíg a vihar elmúlik hirtelen?

Mert elmúlik, az nem vitás,

De addig is, ha tud, megtépáz.

Megyek hát tovább, keresgélve,

Szemeimmel pásztázva a messzeséget.

De sötét van. Nem látok semmit sem.

Pedig menedékre lenne szükségem.

Rázendít az eső is, én meg rohanok.

A gyökerekben olykor megbotlom.

De hívó szavadat hallom. 

Ez erőt ad, fel is állok.

Körbenézek. Merre menjek?

Merről szólítotál engem?

Az eső csak zuhog, szüntelen,

Mindenütt sötétség körülöttem.

Hirtelen jön egy villámnak fénye,

Keskeny ösvénykét világít meg előttem.

Kanyarogva, erdő fái közé vész,

És tanakodom: "Hát te merre mész?"

Szívem súgja: "Indulj el,

Arrafelé biztos menedéket lelsz."

"Mi baj lenne?" - kérdem én,

És elindulok az ösvénykén.

Tombol a vihar, még rá is zendít,

Sok gallyat, ágat elém repít.

De visszafordulni eszemben sincs!

Akkor is eljutok a végéig.

Keskeny az ösvény, sok a kanyar,

De súgja a szívem, fel ne adjam!

És érzem, ahogy utam halad,

Úgy leszek egyre bátrabb!

Hirtelen fény gyúl a távolban.

Megállok, és tanakodom a viharban.

Tombol a vihar, s az út oda vezet,

Nincs más hátra, továbbmegyek.

Hatalmas kőház, falán lámpákkal,

Ajtajában egy alak, engem várva.

Meglátván arcán mosoly fut át,

Karját széttárja, s mondja: "Itt vagy hát".

És futok. Hiszen tudom, megérkeztem,

Ez az a hely, amit kerestem.

Menedék az élet sűrű erdejében, 

Mely oltalmat nyújt viharos időkben.

Nincs vihar, mely elpusztíthatná,

E menedéket, melyet nekünk adtál.

Se eső, se hó, se jég, se szél,

Fejünk fölött örök e fedél!

E helyet én pedig szívembe vésem,

Hogy ha kell, újra felkeressem.

Tudom, e kapu mindig nyitva előttem, 

És mindig vársz engem, Istenem!