Egészen egyszerűen képtelen voltam elaludni, így hát gondoltam firkantok egy újabb bejegyzést. Régóta terveztem már ezt megírni, de nem volt hozzá erőm. Ez is személyes tapasztalataimon alapul.
Az előzmények főszereplői kutyák. Még csak nem is nagyobbacskák, hanem kistermetűek, tacskóvér szinte egészen biztosan volt/van bennük. A buszmegálló felé vezető úton gyakran találkozom kutyákkal, akik valahogy kijutottak a telekről, vagy mert nyitva volt a kapu, vagy mert egyáltalán nem is volt se kapu, se kerítés. Agresszív és sunyi dögöknek becéztem őket gondolataimban, minden egyes alkalommal vadul ugatva rohantak felém, majd amikor közelebb értünk egymáshoz, megijedtek, és csak akkor ugattak meg rohantak felém, amikor háttal voltam nekik. Elég volt megállni és megfordulni, azonnal ugrottak hátra kettőt, és úgy ugattak, vagy csendben várták a pillanatot, amikor hátat fordítok nekik újra. Ahogy egyre gyakrabban és gyakrabban fordult elő ez, úgy utáltam meg őket egyre jobban, egy idő után elkezdtem feléjük rúgni, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne ennek véget vetni. Mert ugye a betolakodót elzavarni akaró kutyák ugatása más kutyák figyelmét is felkelti, és nem akartam egy nagyobb testű kutyával szembekerülni.
Aztán egyik éjszaka, mikor jöttem hazafelé, felkészülve az újabb kutyarohamra bevillant egy ötlet a helyzet megoldására. "Mi lenne, ha megpróbálnék összebarátkozni velük?" - futott át az agyamon. Ahogy gondolkodtam ezen, egyszer csak belehasított a jól ismert, magas hangú ugatás az éjszaka csöndjébe, és másodpercekkel később megpillantottam a kutyát, amint eltökélten rohan felém. Szokás szerint lassított, ahogy egyre közelebb ért. Megálltam, leguggoltam, és a kezemet felé nyújtva hívni kezdtem. Meglepettségétől teljesen elhallgatott, majd közel jött, és megszaglászta a kezemet. Még egy-két ilyen alkalom után már azt is megengedte, hogy megvakargassam a fejét. És ezzel meg is oldódott a helyzet, azóta mindig rohan elém, és üdvözöl. :-) És ez egyszer ugyanígy lejátszódott, másfél-két évvel korábban is.
Sokszor bélyegzi meg a közvélemény azokat az embereket, akik a fenyegetésre, agresszióra szelíd reakciókat adnak. Utólag végiggondolva érdekes kérdés, hogyha netalántán sikerül jól belerúgnom a kutyába, azzal vajon meg lehetett-e volna oldani a problémát? Szerintem nem, ezért is örülök, hogy nem sikerült eltalálnom. Persze lehet mondani, hogy kutya, és a dolgát végzi, de hát eszem ágában sem volt bemenni a telekre. Persze egy kutya ezt nem tudja úgy felmérni, mint egy ember, pláne ha nincs is kerítés, csak a helye van meg.
Agresszióra agresszióval reagálni sosem célszerű, persze vannak kivételes esetek. De most hagyjuk azokat a helyzeteket, amikor például egy sötét, kihalt utcán valaki elkap, és kést szegez a torkunknak, mert ez egy teljesen más tészta. Két ember közötti vitás helyzet is könnyebben oldható meg, ha az egyik ember szelíden mondja el a saját verzióját, mintha ugyanúgy üvöltözne és anyázna, mint a másik ember.
Van egy ilyen momentum az Újszövetségben. Jézust megkötözve a tanács elé hurcolták, ahol koholt vádakkal illették. A főpap szólította Jézust, hogy feleljen valamit a vádakra. Ő pedig elmondta az igazat: tanított a templomban, majd bátorította a főpapot, hogy kérdezze meg azokat az embereket is nyugodtan, akik hallgatták Őt. Válaszképpen az egyik pap pofon vágta Jézust, kérdezvén, hogy merészel ilyen fennhéjázón felelni a főpapnak. Jézus pedig szelíden válaszolt neki: "Ha valami rosszat mondtam, mondd meg mi volt az. De ha nem, akkor miért ütsz engem?" És erre a pap már nem tudott mit felelni.
Van egy olyan mondás, hogy a látszat néha csal. A Biblia is azt írja, hogy ne a látható dolgokra figyeljünk, hanem azokra, melyek léteznek, de nem látjuk őket. Ugyanilyen megtévesztő a szelíd reakció is egy vitás helyzetben, a legtöbb ember gyengének tartja azt, aki nem mutat agressziót. Gyenge és gyáva embernek, aki megijed egy konfliktustól, és inkább kihátrál belőle, csak ne essen bántódása. Pedig sokszor ezek az emberek az erősebbek, és a szelídség a leginkább célravezető eszköz.
