Tisztán emlékszem még gimnáziumi éveimre, ami abból a szempontból nem meglepő, hogy júniusban volt 5 éve, hogy leérettségiztem. Néha meglepődöm rajta, hogy már 5 év telt el azóta, de vannak dolgok, amelyek tisztán megmaradtak bennem. A legelső napok élményei egy új iskolában, új osztálytársakkal, új tanárokkal. Annak lázas felderítése, hogy vajon hány tanárunk szeret szóban feleltetni például, mivel azt nagyon utáltam. Tudni akartam, kiknek az óráin kell attól tartanom, hogy felszólítanak felelni. Nem mintha belehaltam volna, vagy ilyesmi, hiszen természetesen került már rám is a sor szóbeli feleléseknél, és, mint az egyértelműen látható, túl is éltem. :-)
Volt viszont még egy dolog, amire még mindig tisztán emlékszem. Az a leírhatatlan érzés, amit az érettségi vizsgákra gondolva éreztem. Az a szorongás, már-már félelem, hiszen a kezdetektől fogva tudtuk mindannyian, hogy az a vizsga gimnáziumi tanulmányaink legvége, ahol számot kell adnunk a tudásunkról. ráadásul egy számunkra ismeretlen vizsgaelnök előtt. De inkább az, hogy addig kell felkészülni. Ott, a bizottság előtt ülve már nincs tovább. Nem lehet haladékot kérni, hogy még ezt hadd nézzem át, aztán holnap visszajövök 5-ösre felelni. Ha megfelelsz, akkor továbbenged, ha nem, mehetsz a levesbe.
Van egy esemény, ami nagyon-nagyon hasonlít egy érettségi vizsgára. Nem tökéletes, hiszen vannak olyan dolgok, amik nem teljesen ugyanazok a két dologban, de a hangulata, a folyamatai nagyon is hasonlítanak. Ez az esemény, a Nagy Vizsga nem más, mint az Ítélet napja. Itt, a Földön töltött éveink pedig a "felkészülés", a "tanulás" évei. Ugyanúgy, ahogy egy érettséginél a 4 év alatt összeszedett tudásunk gyümölcseiről kell számot adni a bizottság előtt, úgy az Ítélet napján Isten előtt kell számot adnunk majd a földi életünk gyümölcseiről. Mindkét helyen ítéletet hoznak azok alapján, amit láttak, hallottak. Mindkét esetben, ha megfelelünk, akkor tovább mehetünk. Sikeres érettségi esetén a következő tanulmányi lépcsőfokra mehetünk tovább, az ítéletkor pedig Isten országába, ha megfeleltünk. Ha nem, akkor mindkét esetben a levesbe. Bár a két esetben a leves teljesen más... mert míg érettségi, meg bármilyen egyéb vizsgát meg lehet újra próbálni, Isten elé nem állhatunk oda mégegyszer. Előtte, ha elbukunk, akkor nincsen többé visszaút. Igazságosan, és minden szempontot figyelembe véve fog ítéletet hozni. És ezek megfellebbezhetetlen ítéletek lesznek, annyira igazságosak, bár ezt mai, korrupt bírókkal teli világunkban nehéz elképzelni. De Isten nem korrupt. Őt aztán senki sem tudja lefizetni semmivel.
Amikor először hallottam erről, elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon én hova mennék, ha abban a pillanatban Isten elé állnék. Kisgyerekkén arra gondoltam, egészen biztosan a mennybe, hiszen az átlagos gyerekcsínyektől eltekintve semmi rosszat nem csináltam soha. Általános iskolában anulok a dolgozatokra, nem puskázom, sőt, még segítek is az osztálytársaimnak. Felnőtt fejjel azonban megértettem, hogy az ember önerőből nem tudja elérni, hogy Isten előtt meg tudjon állni ama napon. Csak úgy lehetséges, hogy félretesszük a büszkeségünket, és elismerjük, hogy segítségre van szükségünk. Vajon szégyen segítséget kérni? Vajon ha valami nem megy egyedül, és segítséget kérek benne valakitől, akkor egy vesztes pancser vagyok? Aki mindkét kérdésre igennel válaszol, abból az emberből sajnos a büszkeség beszél. És Isten sem gondolja úgy, hogy szégyen lenne. Sőt, Ő örül a legjobban, ha ezt be tudjuk ismerni, mert Isten segíteni akar nekünk, hogy meg tudjunk állni Előtte. Elküldte értünk a Fiát, Jézus Krisztust, hogy Magára vegye az emberiség minden bűnét, és elszenvedje a büntetést, ami nekünk járna. A feltámadásával utat nyitott számunkra, hogy akik hiszünk Őbenne, megállhassunk szégyenkezés nélkül Isten ítélőszéke előtt. Mert azon a tárgyaláson Jézus is ott lesz, és igencsak sok szerepe lesz. Például, amit mond a Bibliában: "Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt." Ez egy gyönyörű ígéret Jézustól, és nagyon nagy súlya van.
Azt is mondta Jézus, hogy "Sokan lesztek azon a napon, akik így kiáltotok hozzám, 'Uram, Uram!' Én pedig azt mondom majd nekik: 'Bizony mondom néktek, nem ismerlek titeket. Távozzatok tőlem ti gonosztevők!'"
Egyszerű a magyarázata ennek, mégpedig a hit cselekedetek nélkül halott, éppúgy, mint a test szellem nélkül. Hinni önmagában nem elég. Ebből a hitből kell hozni egy döntést. Egy döntést, hogy letesszük a voksunkat Jézus Krisztus mellett, elhisszük, hogy Ő Isten fia, aki valóban végrehajtotta a világtörténelem leghatalmasabb tettét, befogadjuk Őt a szívünkbe, és megkérjük, hogy vezessen bennünket életünk során. Ez az, amit megtérésnek nevezünk. Ezzel belépünk egy kapun, ami a keskeny ösvényre visz bennünket. És az az ösvény vezet tovább minket Isten országának kapujához. A megtérést követi a víz alá merítés, ami egy teljesn szellemi újjászületést eredményez. És ettől sem kell félni, Jézus is bemerítkezett. Pedig Alámerítő János próbálta lebeszélni róla, mondván: "Neked kéne alámerítened engem, mégis Te jössz énhozzám?". Jézus azt mondta, így van rendjén, ennek így kell lennie. Magyarul nekünk is be kell merítkeznünk, nem kerülhetjük el. Senki sem nagyobb a mesterénél, így mi sem lehetünk nagyobbak Jézusnál. Amiket ő meg tudott tenni, azt mi is megtehetjük, viszont amin Ő átment, azokon nekünk is át kell mennünk. Ez nem fog változni, amíg fennáll ez a világ.
Az újjászületés után Jézus teljes egészében az életünk részévé tud válni. Minden dolog, ami rossz Isten szemében, eltűnik belőlünk, felerősödnek a jó tulajdonságaink, és ha meg akarunk maradni ezen az úton, egyre inkább olyanná válik a jellemünk, mint Jézusnak. És így már teljesen bátran állhatunk majd oda Isten ítélőszéke elé. Mert az biztos, hogy ilyen gyümölcsökkel bizony nem a levesbe pottyanunk. Hanem továbbléphetünk egy olyan országba, melyre mindannyian vágyunk, és amely minden képzeletet felülmúl...
