Ó mily törékeny az emberi szív,
Mily könnyen szomorodik.
Elég egy kis dolog,
S sokszor
Bánatosan dobog tovább.
Csak egy szó, melyet nem várt,
De mégis elhangzik,
És máris fáj a szív.
És vérzik, mint harcos,
Kit megsebzett az ellenség.
Hogyha sebzett a szív,
Nem ép a szellem, a lélek,
Beteg lesz az egész test.
Mi a gyógyír? Ki a gyógyír?
Ki gyógyítja fájó szívem?
Te vagy, bizony egyedül Te,
Kihez írom most e versemet.
Tudod, hogy hozzád szól e dal.
Hozzád, ki ha nem lennél,
Lelkemet a bánat tépné szét.
Csak egy szó, melyet nem várt a szív,
És csak egy szó, mellyel Te hozod,
Bánatos szívemnek a gyógyírt.
Ha nevetek, velem nevetsz,
Ha sírok, velem sírsz.
Te vagy, Ki folyton itt van,
Nem hagy magamra a bajban,
Velem van az élet viharaiban.
Mondd, mihez kezdenék?
Ha Te egyszer csak eltűnnél?
Megérdemlem? Kérdezem,
Megérdemlem még ezt is?
Hisz oly sokat tettél,
Értem mindent elvetettél.
Életem részévé lettél.
És itt vagy, még ezen
A sötét éjszakát is szüntelen.
És fogod a kezem. És kérdezed
Mondd meg, mid fáj?
És nem jön szó a számra.
Csak nézek, csöndesen,
Nem tudom, sírja, vagy beszéljek.
De Te ebből is tudsz mindent.
Mindent, mi zajlik bennem.
Nem kell mondanom semmit sem.
Mosolyogva ölelsz át, vigasztalón.
S én pihentetem fejem erős válladon.
S ha sokszor erőtlenné tesz bánatom,
Tudom, Nálad ott vár a nyugalom.
Mert csak Te vagy, Te vagy vigaszom!
Uram, Megváltóm, Jézusom!
