Borús, esős idő volt. Kora estére járt már, én pedig siettem hazafelé. Az időjárás tökéletesen tükrözte a hangulatomat. Ha nem utáltam volna annyira elázni, az sem érdekelt volna, ha csurom vizes leszek. Mégsem volt kellemes érzés, így legalább valamivel motiválhattam magam, hogy siessek haza.
Panelépületek által szegélyezett, szürke, barátságtalan utcákon vezetett keresztül az utam. Alig volt valaki a környéken rajtam kívül, ha netán mégis megpillantottam egy embert, ő is sietett. Ahogy egy kanyar után megpillantottam az ismerős panelház bejáratát, halk morajlást hallottam fentről.
- Remek, vihar lesz. - gondoltam. Nem mintha bármi jelentősége lett volna. Örültem, hogy hazaérek, mielőtt a vihar megérkezik, és méginkább szakadni kezd az eső. Táskámból előkerestem a kulcsot, és beléptem a folyosóra. Végre nem áztam már tovább. Elgyalogoltam a 4-es számú ajtóig a földszinten. Újabb kulcsforgatás. Hazaértem.
A szokásos csönd fogadott. Pontosan ugyanaz a kép, mint reggel, amikor kiléptem az ajtón. Látszólag ugyanaz volt minden, de mégis más volt. Reggel még nem is sejtettem, de most már visszavonhatatlan volt a tény; ez volt életem utolsó munkanapja a cégnél. Kirúgtak. Mihez kezdek most?
Letettem a táskámat a székre, majd az esernyőmet fellógattam a szárítóra, a fürdőkád fölé. Levettem a kabátomat, cipőmet. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Düh és a csalódottság kavargott bennem. Nem hibáztam el semmit, mégis elküldtek. Tudtam, hogy létszámleépítések zajlanak mindenhol, azt is, hogy a (most már) volt munkahelyemen szintén történtek elbocsátások, de a főnököm visszajelzései alapján meg voltam róla győződve, hogy biztonságban vagyok. Mégsem. Mekkora pofáraesés! És milyen megalázó. Amilyen hirtelen villámlott odakint, olyan hirtelen jött a főnököm döntése.
Se erőm, se kedvem nem volt semmihez. Étvágyam sem volt. Belezuttyantam a fotelbe, és néztem kifelé az ablakon. Egyre sötétebb volt odakint, és egyre sötétebbnek tűntek ezáltal a felhők. Erősödött az eső is, és hangosabbak voltak a mennydörgések.
Miért raktak ki? Folyamatosan ez a kérdés járt a fejemben. Soha nem késtem el, minden nap maradéktalanul teljesítettem minden feladatot. Mégis mi alapján hozták meg ezt a döntést? Hiszen nem tartottam magam rossz embernek. Ahogy ezen morfondíroztam, szépen lassan elkezdtem magamban keresni az okokat. Egyszer durván visszaszóltam a főnökömnek... na és? Csak emiatt? Az kizárt! Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, sőt, egy idő után már régi dolgok is, amiknek nyilvánvalóan semmi köze nem volt elbocsátásomhoz. Mégis előjöttek. Hogyan árultam el valakit, akivel barátok voltunk. Hogyan romlott meg a viszonyom a szüleimmel. Hogyan ment tönkre a házasságom. Éreztem, hogy kezd rám nehezedni ezeknek a dolgoknak a súlya, kezdtem depresszióba esni. Nem vágytam másra, minthogy lefeküdjek aludni. Hogy lefeküdjek, és soha többé ne ébredjek fel.
- Nem bírom... - sóhajtottam fel, miközben a tenyerembe temettem az arcom. Ha volna kötelem...
Ekkor kopogtak az ajtón. Először meglepődtem, aztán ingerült lettem.
- Biztos megint az a koldus. - morogtam magamban. - Nem baj, nem nyitom ki, majdcsak továbbáll.
Tökéletes haditerv volt, számtalanszor bevált már. De a látogatóm ezúttal nem adta fel. Rövid szüneteket tartva ugyan, de kitartóan kopogtatott. Dühösen pattantam fel, eltökélt szándékom volt, hogy jól elküldöm a koldust melegebb éghajlatra.
Ajtót nyitottam, de a meglepettségtől nem tudtam megszólalni. Nem a koldus állt előttem. Döbbenten néztem az illetőt. Korombeli férfi volt, fehér öltönyben. Félhosszú, barna haja volt, és rövid szakálla. Továbbra sem tudtam megszólalni... mégis, ki látott már fehér öltönyt?! És különben is, ki ez az alak, és mit keres itt?
- Üdvözlöm. - köszöntött mosolyogva.
- Ön kicsoda? - kérdeztem még mindig meglepetten.
- Valaki, aki reményeim szerint segíthet önnek.
- Segíteni? - nevettem fel. - Mégis hogyan? Nem is ismerjük egymást.
- Igen, segíteni szeretnék. Feltéve, ha nincs ellenére természetesen. - felelte mosolyogva.
Nem tudtam mit tegyek. Őszintének és barátságosnak tűnt a mosolya, ugyanakkor az egész embertől a hideg futott végig a hátamon. Végül minden félelmem ellenére beengedtem, és hellyel kínáltam az asztalomnál.
- Hozhatok esetleg valamit inni? - kérdeztem.
- Köszönöm, nem kérek semmit. - felelte az idegen.
Leültem vele szemben. Táskáját az asztalra tette, és az asztalon összekulcsolt kezekkel nézett. Zavart a tekintete, nem tudtam mit kezdeni vele, így inkább másfelé néztem. Hosszú percekig némán ültünk, ő mereven a szemembe nézett, én pedig igyekeztem kerülni a tekintetét. Köhögést színleltem, vakartam a fejemet, vagy hirtelen valami érdekeset véltem felfedezni a falon, ami valójában ott sem volt.
- Kimerültnek tűnik. - szólalt meg hirtelen.
- Ó, valóban? - kérdeztem vissza keserű mosollyal. - Az is vagyok. Nem volt valami jó napom.
- Nem csak a mai napra gondoltam. Általánosságban is. Mind fizikailag, mind lelkileg. - elemezte a helyzetet.
- Ön pszichológus? - kérdeztem. Mondjuk fogalmam sem volt, ki küldene hozzám pszichológust. Sőt, olyat sem hallottam, hogy pszichológus házhoz jön. De akkor is... nem hívtam ide egyet sem!
- Egy nagymúltú cégnél dolgozom, ami emberekkel foglalkozik. Pontosabban a vezetői körébe tartozom ennek a cégnek. - mesélte.
- Emberekkel foglalkozó cég? - kérdeztem.
- Így van. Mind fizikai, mind lelki értelemben nyújtunk segítséget embereknek.
- De ki küldte önt hozzám? Nem is tudtam erről a cégről, és ne vegye sértésnek, de önt sem hívtam. - mondtam.
- A főigazgató úr küldött önhöz. És kérése értelmében egy szerződést ajánlanék önnek. Szeretném, ha tudná, hogy teljes mértékben az ön saját döntése, hogy elfogadja-e vagy sem. - felelte. Csöppnyi sértődöttség sem volt a hangjában.
- Miféle szerződésről van szó? - kérdeztem.
- Csatlakozási szerződés. A mi cégünkhöz csatlakozhat, ha óhajt.
- Nézze, épp ma rúgtak ki a munkahelyemről, nem érzem magam képesnek arra, hogy lehetőségeket mérlegeljek. Különben sem vagyok alkalmas arra, hogy embereken segítsek. Van itt a környéken egy koldus, aki járja a háztömböket, jóideje ha nálam kopog, ki se nyitom az ajtót. - feleltem fáradtan.
- Mindez megoldható. Javasolhatnám, hogy azért fussuk végig a szerződést? - tette fel a kérdést mosolyogva az idegen. Belenéztem a szemébe. Tekintete nem sugárzott semmiféle erőszakot, elvárást, mégis volt benne valami leírhatatlan. Kezeit még mindig összekulcsolva tartotta maga előtt az asztalon, ezzel is éreztetve, hogy ha nemet mondok, készséggel elfogadja.
- Rendben, azért nézzük meg. - feleltem végül.
- Nagyszerű! Na lássuk csak... - reagált visszafogott, mégis őszinte örömmel a férfi. Kinyitotta táskáját, és elkezdett a benne lévő papírok között matatni. - Á, meg is van.
Elém tett néhány, összetűzött A4-es papírt, amin gyönyörű, általam még sosem látott stílusú betűkkel volt írva minden.
- Ez nagyon szép... - ámultam el a betűkön. Az első oldal legtetején nagy betűkkel csak annyi állt, hogy SZERZŐDÉS. Végigfutottam a pontokat, majd egy idő után homlokráncolva néztem őket. - Ez biztos csak valami vicc. - gondoltam magamban. Nem láttam semmi elvárást, semmi követelményt a szerződésben, még csak azt sem, hogy mi lenne a feladatom, csak azt, hogy mit kínálnának nekem, de azok is olyanok voltak, hogy azt szavakkal nem tudtam körülírni. Értetlenül a látogatómra néztem. - Mégis mit jelentsen ez? Valami átverésről van szó?
- Szó sincs ilyesmiről. - mosolygott az idegen. - Ezt kínáljuk mindenkinek.
- És volt egyáltalán bárki aki ezt elfogadta? - kérdeztem nevetve.
- Volt bizony. Nagyon sokan, és még a mai napig is kötnek velünk szerződéseket az emberek. - felelte.
- De ezt nem tudom hova tenni. Nem tudom komolyan venni. - mondtam, miközben összecsuktam a lapokat, és a vendégem szemébe néztem. - Nem tudom ki küldte önt, de egyre inkább ízléstelennek érzem ezt a tréfát.
- Ez még mindig nem tréfa. - felelte, még mindig mosolyogva.
- Nézze, ez tényleg mind szép és jó, nagyon kívánatos dolgokat kínálnak nekem, de egy árva szó sincs a feladatokról, márpedig valamiből meg kell élnem.
- Ez teljesen érthető és arra is gondunk lesz. A szerződéskötés után szoktuk felmérni, hogy az újonnan belépő emberek mihez értenek, mit tudnak, és az alapján tudunk nekik munkát adni. Nincs ez másképp az ön esetében sem. Sőt, minden tagunknak két munkahelyet is adunk. Egyet a saját cégünknél, egyet pedig másutt. - magyarázta.
- Mit ért azalatt, hogy másutt?
- Olyan munkahelyeket értek alatta, ahol megkeresheti a napi betevőjét.
- Értsem azt úgy, hogy az önök cégénél nem lehet a megélhetésért dolgozni? - kérdeztem döbbenten.
- Dehogynem. Csak igen speciális értelemben.
- Na... na várjunk csak egy percet. Mi az, hogy igen speciális értelemben? - ráztam meg a fejemet. Fogalmam sem volt miről beszélt az illető. A férfi megint elmosolyodott.
- Miért, ön úgy gondolja, hogy csak pénzért lehet dolgozni? Cégünk nem pénzt ad a dolgozóinak, hanem valami egészen mást.
- Na de mit? - kérdeztem. Elképzelni sem tudtam mi másért dolgoznának emberek, mint pénzért.
- Lakóhelyet, például.
- Lakóhelyet?! - nevettem el magam. - De hát van lakásom. Mi szükségem lenne mégegyre?
- Tudja, ön mulandó dolgokról beszél. Dolgozott, amivel pénzt keresett, de az ma véget ért, így pénz sem érkezik a számlájára. Valóban, itt van ez a lakás az ön nevén, de mi lesz, ha egyszer arra ér haza, hogy összedőlt, vagy leégett? Ami lakóhelyet én kínálok, az nem mulandó, ráadásul olyan helyen van, ahol béke és nyugalom vár mindenkire, aki nekünk dolgozik. - magyarázta.
- Nem is tudom. Zavaros nekem ez az egész. Tény, hogy amikre gondolok azok mulandó dolgok, de hogy amire ön gondol, azok nem mulandóak... nem nagyképűség ez egy kicsit? - kérdeztem.
- Csak az igazságot mondom. - mosolygott. Kezdett már zavarni egy kicsit. Két, sértőnek mondható kérdést is szegeztem neki, de ő mindig mosolyogva, sértődöttség és harag nélkül válaszolt. Én már az első ilyennél kitessékeltem volna a másik felet. Bár aztán eszembe jutott, amúgy sem tehetné meg, hiszen ő jött hozzám, nem pedig én őhozzá.
- Szóval, ha csatlakozom a cégükhöz, akkor kapok egy állást önöknél, amivel nem mulandó dolgokat kereshetek, és mellé biztosítanak nekem egy másik állást is, amivel pénzt kereshetek? - összegeztem.
- Így van. De én inkább karriernek nevezném a nálunk való lehetőséget, nem állásnak.
- És ez csak a felmérések után derül ki, hogy nekem mi a megfelelő... - töprengtem.
- Higgye el nekem, nagyon fogja élvezni azt, amit találunk önnek. - mondta az idegen, mintha előre látta volna mit készülök kérdezni. Kezdett izgatni a dolog. Újra belelapoztam a szerződésbe, és megakadt a szemem a "Teljes megújulás" ponton. Nem akartam belekötni. Fogalmam sem volt mit akart ez jelenteni, de igazából nem is érdekelt. Fáradt voltam, kimerült, és az életem is romokban hevert. Nem érdekelt már az sem, hogy miután kilép a háztömbből, pár haverjával a hasukat fogják fogni a röhögéstől, hogy így a bolondját járatták velem. Belenéztem a szemébe.
- Rendben van, csatlakozom a cégükhöz. - mondtam fáradt hangon.
- Nagyszerű! - mondta nagy örömmel, majd kivett a táskájából egy másik példányt a szerződésből, és azt is elém tette. - Kérem, mindkettőt írja alá az utolsó oldal alján.
Mindkét példányt aláírtam azon a vonalon, mely alatt a "Szerződő fél" felirat volt, majd átnyújtottam a vendégemnek. Igen szép tollat vett elő a táskájából, és ő is aláírta mindkét példányt. Az egyiket visszaadta nekem, a másikat pedig eltette a táskájába, majd felállt. Hirtelen, mintha világosabb lett volna az egész lakásban, és sokkal jobban éreztem magam, mintha súlyos terhek estek volna le a vállamról. Odakint még mindig esett az eső, de időközben visszacsendesedett enyhe, kellemes kis esővé.
- Örülök, hogy immáron önt is a csapatomban köszönthetem. Most már indulnom kell, de nemsokára találkozunk.
- És mikor lesz a felmérés? Hova kell mennem? - kérdeztem.
- Hamar eljön annak is az ideje. Hamarabb, mint hinné, de ha javasolhatom, addig olvasson sokat. - felelte.
- Olvassak? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel. - Mégis mit? És miért?
- Tudni fogja. - kacsintott az idegen, miközben nyitotta az ajtót, és kiment. Pár pillanatig csak álltam egy helyben, majd becsuktam utána az ajtót. Fogtam a szerződés nálam hagyott példányát, és a fotelhez sétáltam vele, leültem, és újra olvasgattam a pontokat. Még mindig nagyon fura volt azt olvasni, hogy mi mindent kínál ez a cég. Közben meg-megálltam, és utolsó, talányos szavain töprengtem. Végül az utolsó oldalhoz is elértem, egyre furább dolgokat kínáltak, de ezen már meg sem lepődtem. Pontosabban átsiklottam felettük, ugyanis szemem az aláírásokra tévedt, azok közül is arra a névre, amely a "Szerződtető fél" vonalán volt. Teljesen ledöbbentem, a hideg futott végig a hátamon, pár pillanatig még levegőt is elfelejtettem venni. Gyönyörűen kanyarított, piros betűkkel írta alá a szerződést. De nem is a külalakja döbbentett meg, hanem a név. A vonalon ugyanis csupán ennyi állt:
Jézus Krisztus.
