Világunk titkai

Sötét pincehelyiségben ültem. Mindössze két, pici ablak volt csupán a falon, azok is a talaj szintjén, nem sok fényt engedtek be. Egy asztalnál ültem, velem szemben egy üres szék volt. A meghívómra vártam. Nem tudom miért egy ilyen helyre hívott, és igazából azt sem, hogy miért. Csupán annyit közölt a telefonban, hogy egy rendkívül fontos dologról kell beszélnie velem. Kicsivel korábban érkeztem, de mindig is utáltam elkésni.

Nemsokára kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett be a helyiségbe. Pontosan a megbeszélt időpontban lépett be. Becsukta maga mögött az ajtót, és leült az asztal másik oldalán lévő székre.

- Üdvözlöm. Örülök, hogy időt tudott szakítani rám. - kezdte. 

- Érdekes helyet választott, mintha rejtegetni akarna valamit. Miért hívott? - kérdeztem, szinte azonnal rázúdítva a gyanúmat. 

- Rá is térnék a lényegre, ha már így rákérdezett. - felelte, miközben mosoly suhant végig az arcán, de látszódott rajta a feszültség. - Megtelepedett kis városkánkban egy csapat, akik egy nagyon veszélyes szektához tartoznak. 

- Veszélyes szektához? - kérdeztem döbbenten. Azt hittem be akarnak szervezni valamibe, ezért is nem számítottam erre.

- Igen, nagyon veszélyesek. Mézes-mázos beszéddel csalogatják magukhoz az embereket, veszik fel az új tagokat, majd szépen lassan, sunyi módon kiforgatják az embert a vagyonából. Sőt... - itt kissé közelebb hajolt - ... a végén még az ember lelkét is teljesen szétszedik. 

- Hallottam én is veszélyes szektákról. - sóhajtottam. 

- Hát igen, vannak egy páran. Már-már túl sokan is. - mondta, maga elé meredve.

- Talán volt dolga velük? - kérdeztem.

- Igen, volt. Teljesen tönkretettek. Magas rangom volt, jó munkám, nagy vagyonom, de mindent elszedtek tőlem. Azt hittem jó emberek, de szerencsére észbe kaptam, még mielőtt túl késő lett. Otthagytam őket, de még a mai napig üldöznek. Ezért is választottam ezt a helyet, mert beszélni akarok a városlakókkal, de nem akarom, hogy ez feltűnjön a szekta tagjainak. - magyarázta.

- Így már értem, miért egyedül én vagyok itt. Nagyobb tömeg, nagyobb feltűnést kelt. - tettem hozzá. Őszintén kezdtem sajnálni a velem szemben ülő embert, és hálás voltam neki, amiért tájékoztatja a lakókat. 

- Így van. Bízom benne, hogy csatlakozók híján feladják, és elmennek innen, de nem adják fel egykönnyen.

- Ki a vezetőjük? 

- Az igazából lényegtelen, úgysem ő fogja keresni az embereket. Otthon dőzsöl a tagoktól beszedett vagyonából. - felelte undorodó fintorral. - Gyűlölöm őket.

- Meg tudom érteni. - sóhajtottam. 

- Őszinte leszek önhöz. Szeretnék, sőt, meg akarok fizetni nekik azért, amiért tönkretettek! - csattant fel. Hirtelen hangulatváltásától nem ijedtem meg, sokkal inkább sajnáltam, együttéreztem vele. Majd hirtelen dühöt is elkezdtem érezni. 

- Segítek. Amiben csak tudok. - mondtam hirtelen. Elmosolyodott.

- Hálásan köszönöm. 

- Mit lehet tenni? Elég, ha tudomást sem veszünk arról, ha keresnek, vagy kidobáljuk a meghívóikat?

- Nem igazán. Az is jó, ha bosszantjuk őket. Ha olyan dolgokat teszünk, amit ők bűnnek tartanak. 

- Mint például?

- Rengeteg ilyen dolog van. Majdnem mindent bűnnek tartanak, ha a városiak nagyon látványosan folytatják ezeket, az is távozásra késztetheti őket. Italozás, dohányzás, ezotéria, szellemidézés. - sorolta. - És még nagyon sok más.

- Szóval a jó dolgokat tiltják? - kérdeztem döbbenten. - Most már értem mire gondolt azalatt, hogy odalesz a csatlakozók lelke is. 

- Ugye? - kérdezett vissza dühtől eltorzult arccal. - Majdnem minden tilos. Így nem lehet élni. 

- Nem... ez... ez felháborító! - csattantam fel, majd dühöm átváltott keserűségbe. - Miért jöttek ezek ide, miért álltak össze egyáltalán?! Hogyan lelheti valaki örömét abban, hogy tönkreteszi az embereket?! Édes Istenem, miért?! - ontottam magamból a szavakat. Mielőtt folytathattam volna, vagy beszélgetőtársam válaszolhatott volna, hirtelen kivágódott az ajtó. Ijedtemben felpattantam, és háttal a falhoz lapultam, úgy néztem az ajtó felé. Kintről vakító fény áradt befelé, és egy másik férfi sziluettjét fedeztem fel benne. 

- Üdvözöllek, Lu. - szólalt meg az idegen. Lu nevű meghívóm lassan felállt az asztaltól, és gyűlölködő fintorral tekintett a hívatlan látogatóra. 

- Mit keresel te itt? - sziszegte. - Senki sem hívott!

- Ellenkezőleg. - mondta határozottan. Belépett, becsukta az ajtót, mire újra csak a két pici ablak által beengedett fény világította meg a helyiséget. - Beszélgessünk. 

- Nincs miről beszélgetnünk! - emelte fel a hangját Lu. 

- Vagy úgy. - felelte a látogató, majd leült a székre, ahol korábban én ültem. Le sem vette tekintetét Luról. Ő azonban továbbra is állva maradt, két kezével az asztalra támaszkodva nézett az idegen szemeibe. Úgy nézett ki, bármelyik pillanatban rávetheti magát. 

- Mégegyszer kérdem. Mit keresel itt? - sziszegte Lu, fenyegetéssel a hangjában. 

- Szeretném tudni, miféle hazugságokkal tömöd a vendéged fejét. - felelte nyugodtan. Ez az ember lenne a szekta vezetője? Nem tűnt veszélyesnek, de nem bíztam benne. Kíváncsian vártam mi fog történni, de ugyanakkor a mobilomat is megfogtam a zsebemben, arra az esetre, ha rendőrséget kell hívni. 

- Mi közöd hozzá?! - csattant fel Lu. - Senki nem hívott!

- Tévedsz. - felelte neki. 

- Gondolod hagyni fogom, hogy tönkretedd az embereket? Hogy kiforgasd mindenükből? 

- Vagy úgy, szóval te lennél ennek a kis városnak a hős megmentője? 

- Elmeséltem, hogy mit műveltetek velem! Tönkretettetek teljesen, azóta is bújkálnom kell előletek! 

- Ne feledd, hogy miért történt veled minden, ami történt. Ha veszteg maradtál volna, most nem szenvednél sem te, sem mások. 

- Nem fogod újra és újra a nyakamba varrni az egészet! - csapott az asztalra Lu. 

- Márpedig te is pontosan tudod, akárcsak én, hogy mi a tényállás. Te rontottad el. - felelte az idegen. Itt már kezdtem ingerült lenni, egyre inkább éreztem a késztetést, hogy Lu védelmére keljek. De valami mindig megakadályozott. Mindig, amikor nyitottam volna a számat, abban a pillanatban meggondoltam magam. Ahogy a két férfi vitázott egymással, úgy döntöttem, inkább várok, és ha tettlegességig fajulna a helyzet, megpróbálok közbelépni.

- Nem tudom miért erősködsz még mindig. Vesztettél. Te dobtál el magadtól mindent, nem én vettem el tőled. - mondta az idegen.

- Hazudsz! - emelte fel a hangját Lu. - HAZUDSZ!

- Hát jól van. - sóhajtott az idegen. - Rendezzük le újra, bár nem tudom, hogyan nem fáradsz bele. 

A zsebemben szorítani kezdtem a mobilomat. Abban a pillanatban ahogy fegyvert ránt a látogató, hívni fogom a rendőrséget. És nem, nem fogok megijedni. Láttam, hogy Lu teljesen le van söpörve, szinte remegett, nem hagyhattam, hogy bántsa. Ekkor a látogató megmozdította jobb kezét, de őszinte meglepetésemre az asztalra helyezte, mint aki szkanderozni akar. Szó szerint eltátottam a számat.

- Na gyere. - mondta. Lu fintorogva méricskélte, majd végül leült vele szemben. Jobb kezét ő is ugyanolyan helyzetben tette az asztalra, majd megfogta az idegen kezét. Mereven néztek egymás szemébe. Amennyire láttam, Lu tekintete izzó haragot, gyűlöletet sugárzott, az idegené ellenben hatalmas nyugalmat és határozottságot. Pár pillanat múlva egymásnak feszültek. Illetve csak Lu. Még abban a gyér megvilágításban is tisztán láttam, ahogy erőlködik. Izmai megfeszültek, fogait összeszorította, úgy próbálta lenyomni ellenfele kezét az asztalra. Ő pedig rezzenéstelen arccal nézte Lu erőlködését, és keze egy milliméternyit sem mozdult el. Már 5 perce tartott ez a helyzet, Lu egyre inkább erőlködött, de nem tudta megmozdítani. 

- Semmit sem tanultál. Szokás szerint. - mondta az idegen teljesen higgadtan, majd olyan hirtelen, és olyan erővel csapta le Lu kezét az asztalra, hogy a bútordarab darabokra tört. Lu felpattant, a széke hátra is esett. Az idegen felállt a székről, továbbra is Lu szemébe nézve, majd határozottan megszólalt: - Vesztettél. Távozz!

Lu azonban nem indult el az ajtó felé. Vicsorogva nézett az idegenre, majd egyszer csak... köddé vált! Elkezdtem magamat csipkedni... álmodom? Mi folyik itt? De hiába csipkedtem magam, nem ébredtem fel, sőt, már inkább fájt. Mire végre felhagytam ébresztgetési kísérleteimmel, azt vettem észre, hogy az idegen felém fordul, és engem néz. Remegni kezdtem a félelemtől. Mégis, mi a túró ez az egész?! A férfi azonban elmosolyodott. 

- Ne félj tőlem, nem bántalak. - mondta. Annyira összezavarodtam, hogy az sem érdekelt, hogy azonnal letegez. 

- Mi... mi... mi folyik itt? Mi ez az egész? Ho... hova lett Lu? - kérdeztem hebegve. 

- Neki többé nem volt itt maradása. Elment. De ahogy ismerem, folytatja tovább a hadjáratát. - felelte barátságos hangon. 

- Ki... kicsoda maga?

- Pásztor vagyok. 

- Pásztor? Ön annak a szektának a vezetője? 

- Nincs semmiféle közöm, semmiféle szektához. - mondta mosolyogva. Majd a jobb kezét nyújtotta felém. Ledermedtem. Tétován én is a kezemet nyújtottam felé, hátha végre bemutatkozik. Kezet fogtunk, de ekkor valami furcsát éreztem a tenyerén. Hányinger kerülgetett... egy hatalmas lyukat éreztem a közepén! Remegni kezdtek a térdeim. Nekem ez már sok volt. 

- Mi történt a kezével? - kérdeztem, de annyira remegtem, hogy alig bírtam megformálni a szavakat. Az idegen tekintete megtelt szeretettel, ahogy rám nézett. 

- Ez olyasmi, mint a blokk, amit a boltban kapsz vásárlás után. Én is fizettem, még régen. Kifizettem egy hatalmas váltságdíjat. - felelte. 

- Váltságdíjat? - kérdeztem. - Mint amit a túszokért szoktak? Azt nem pénzben szokták?

- Valóban túszokról van szó. Nagyon régen valaki túszul ejtett nagyon sok embert. Olyan sokat, hogy azt el sem tudod képzelni, és sajnos ennek még ma is hatása van. Túszul ejtette az embereket, és sanyargatta, nyomorgatta őket, és olyan igákat vetett rájuk, hogy alig bírták viselni. Nem nézhettem tétlenül. - magyarázta. 

- Na de ki képes ilyesmire? - meredtem magam elé döbbenten. 

- Lucifer. - válaszolta az idegen. 

- Lu... Lucifer? - kérdeztem. Sírógörcsöt kaptam, és térdre zuhantam, amikor rájöttem. Ővele találkoztam itt, ő győzködött egy veszélyes szektáról. És ha az a személy Lucifer volt, akkor a látogató... 

Képtelen voltam egy szót is szólni. Ott maradtam a térdeimen, a tenyerembe temettem az arcomat, és zokogtam. Ekkor ő megint a kezét nyújtotta felém, és talpra állított. Kezeit a vállaimra tette, és a szemembe nézett.

- Ez a váltságdíj mindenkiért ki lett fizetve. Ezért jöttem. Szabadságot hozni az embereknek, és lerombolni a hazugságokat, amikkel elhomályosította mindenki látását. Új életet kínálok neked, és mindenkinek, ezalól senki sem kivétel. Elfogadod? Velem tartasz?

- Igen. - feleltem habozás nélkül. Elmosolyodott, szemeiben örömkönnyek jelentek meg, és megölelt. Sosem érzett melegség járt át tetőtöl talpig. Éreztem, ahogy megújulok, és mintha lebegnék a föld fölött. Eltűnt a pincehelyiség dohos illata, és nem csak engem, hanem a nyirkos, hűvös levegőt is melegség töltötte be. Fény árasztotta el a szobát, lándzsaként zúzta szét a sötétséget. És a fényben megláttam. Ahogy gyanítottam, úgy is volt. Ő jött el. Ő Maga jött el, és szabadított meg a hazugságoktól, súlyos láncoktól. Maga, Jézus Krisztus sietett a segítségemre. És ott állt, velem szemben, bizalomgerjesztő tekintettel. És tudtam, hogy nem fog cserbenhagyni soha.

Borús, esős idő volt. Kora estére járt már, én pedig siettem hazafelé. Az időjárás tökéletesen tükrözte a hangulatomat. Ha nem utáltam volna annyira elázni, az sem érdekelt volna, ha csurom vizes leszek. Mégsem volt kellemes érzés, így legalább valamivel motiválhattam magam, hogy siessek haza.

Panelépületek által szegélyezett, szürke, barátságtalan utcákon vezetett keresztül az utam. Alig volt valaki a környéken rajtam kívül, ha netán mégis megpillantottam egy embert, ő is sietett. Ahogy egy kanyar után megpillantottam az ismerős panelház bejáratát, halk morajlást hallottam fentről. 

- Remek, vihar lesz. - gondoltam. Nem mintha bármi jelentősége lett volna. Örültem, hogy hazaérek, mielőtt a vihar megérkezik, és méginkább szakadni kezd az eső. Táskámból előkerestem a kulcsot, és beléptem a folyosóra. Végre nem áztam már tovább. Elgyalogoltam a 4-es számú ajtóig a földszinten. Újabb kulcsforgatás. Hazaértem.

A szokásos csönd fogadott. Pontosan ugyanaz a kép, mint reggel, amikor kiléptem az ajtón. Látszólag ugyanaz volt minden, de mégis más volt. Reggel még nem is sejtettem, de most már visszavonhatatlan volt a tény; ez volt életem utolsó munkanapja a cégnél. Kirúgtak. Mihez kezdek most? 

Letettem a táskámat a székre, majd az esernyőmet fellógattam a szárítóra, a fürdőkád fölé. Levettem a kabátomat, cipőmet. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Düh és a csalódottság kavargott bennem. Nem hibáztam el semmit, mégis elküldtek. Tudtam, hogy létszámleépítések zajlanak mindenhol, azt is, hogy a (most már) volt munkahelyemen szintén történtek elbocsátások, de a főnököm visszajelzései alapján meg voltam róla győződve, hogy biztonságban vagyok. Mégsem. Mekkora pofáraesés! És milyen megalázó. Amilyen hirtelen villámlott odakint, olyan hirtelen jött a főnököm döntése. 

Se erőm, se kedvem nem volt semmihez. Étvágyam sem volt. Belezuttyantam a fotelbe, és néztem kifelé az ablakon. Egyre sötétebb volt odakint, és egyre sötétebbnek tűntek ezáltal a felhők. Erősödött az eső is, és hangosabbak voltak a mennydörgések. 

Miért raktak ki? Folyamatosan ez a kérdés járt a fejemben. Soha nem késtem el, minden nap maradéktalanul teljesítettem minden feladatot. Mégis mi alapján hozták meg ezt a döntést? Hiszen nem tartottam magam rossz embernek. Ahogy ezen morfondíroztam, szépen lassan elkezdtem magamban keresni az okokat. Egyszer durván visszaszóltam a főnökömnek... na és? Csak emiatt? Az kizárt! Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, sőt, egy idő után már régi dolgok is, amiknek nyilvánvalóan semmi köze nem volt elbocsátásomhoz. Mégis előjöttek. Hogyan árultam el valakit, akivel barátok voltunk. Hogyan romlott meg a viszonyom a szüleimmel. Hogyan ment tönkre a házasságom. Éreztem, hogy kezd rám nehezedni ezeknek a dolgoknak a súlya, kezdtem depresszióba esni. Nem vágytam másra, minthogy lefeküdjek aludni. Hogy lefeküdjek, és soha többé ne ébredjek fel.

- Nem bírom... - sóhajtottam fel, miközben a tenyerembe temettem az arcom. Ha volna kötelem... 

Ekkor kopogtak az ajtón. Először meglepődtem, aztán ingerült lettem. 

- Biztos megint az a koldus. - morogtam magamban. - Nem baj, nem nyitom ki, majdcsak továbbáll. 

Tökéletes haditerv volt, számtalanszor bevált már. De a látogatóm ezúttal nem adta fel. Rövid szüneteket tartva ugyan, de kitartóan kopogtatott. Dühösen pattantam fel, eltökélt szándékom volt, hogy jól elküldöm a koldust melegebb éghajlatra. 

Ajtót nyitottam, de a meglepettségtől nem tudtam megszólalni. Nem a koldus állt előttem. Döbbenten néztem az illetőt. Korombeli férfi volt, fehér öltönyben. Félhosszú, barna haja volt, és rövid szakálla. Továbbra sem tudtam megszólalni... mégis, ki látott már fehér öltönyt?! És különben is, ki ez az alak, és mit keres itt? 

- Üdvözlöm. - köszöntött mosolyogva. 

- Ön kicsoda? - kérdeztem még mindig meglepetten. 

- Valaki, aki reményeim szerint segíthet önnek. 

- Segíteni? - nevettem fel. - Mégis hogyan? Nem is ismerjük egymást. 

- Igen, segíteni szeretnék. Feltéve, ha nincs ellenére természetesen. - felelte mosolyogva. 

Nem tudtam mit tegyek. Őszintének és barátságosnak tűnt a mosolya, ugyanakkor az egész embertől a hideg futott végig a hátamon. Végül minden félelmem ellenére beengedtem, és hellyel kínáltam az asztalomnál. 

- Hozhatok esetleg valamit inni? - kérdeztem.

- Köszönöm, nem kérek semmit. - felelte az idegen. 

Leültem vele szemben. Táskáját az asztalra tette, és az asztalon összekulcsolt kezekkel nézett. Zavart a tekintete, nem tudtam mit kezdeni vele, így inkább másfelé néztem. Hosszú percekig némán ültünk, ő mereven a szemembe nézett, én pedig igyekeztem kerülni a tekintetét. Köhögést színleltem, vakartam a fejemet, vagy hirtelen valami érdekeset véltem felfedezni a falon, ami valójában ott sem volt. 

- Kimerültnek tűnik. - szólalt meg hirtelen.

- Ó, valóban? - kérdeztem vissza keserű mosollyal. - Az is vagyok. Nem volt valami jó napom. 

- Nem csak a mai napra gondoltam. Általánosságban is. Mind fizikailag, mind lelkileg. - elemezte a helyzetet. 

- Ön pszichológus? - kérdeztem. Mondjuk fogalmam sem volt, ki küldene hozzám pszichológust. Sőt, olyat sem hallottam, hogy pszichológus házhoz jön. De akkor is... nem hívtam ide egyet sem!

- Egy nagymúltú cégnél dolgozom, ami emberekkel foglalkozik. Pontosabban a vezetői körébe tartozom ennek a cégnek. - mesélte. 

- Emberekkel foglalkozó cég? - kérdeztem. 

- Így van. Mind fizikai, mind lelki értelemben nyújtunk segítséget embereknek.

- De ki küldte önt hozzám? Nem is tudtam erről a cégről, és ne vegye sértésnek, de önt sem hívtam. - mondtam.

- A főigazgató úr küldött önhöz. És kérése értelmében egy szerződést ajánlanék önnek. Szeretném, ha tudná, hogy teljes mértékben az ön saját döntése, hogy elfogadja-e vagy sem. - felelte. Csöppnyi sértődöttség sem volt a hangjában.

- Miféle szerződésről van szó? - kérdeztem.

- Csatlakozási szerződés. A mi cégünkhöz csatlakozhat, ha óhajt.

- Nézze, épp ma rúgtak ki a munkahelyemről, nem érzem magam képesnek arra, hogy lehetőségeket mérlegeljek. Különben sem vagyok alkalmas arra, hogy embereken segítsek. Van itt a környéken egy koldus, aki járja a háztömböket, jóideje ha nálam kopog, ki se nyitom az ajtót. - feleltem fáradtan.

- Mindez megoldható. Javasolhatnám, hogy azért fussuk végig a szerződést? - tette fel a kérdést mosolyogva az idegen. Belenéztem a szemébe. Tekintete nem sugárzott semmiféle erőszakot, elvárást, mégis volt benne valami leírhatatlan. Kezeit még mindig összekulcsolva tartotta maga előtt az asztalon, ezzel is éreztetve, hogy ha nemet mondok, készséggel elfogadja.

- Rendben, azért nézzük meg. - feleltem végül.

- Nagyszerű! Na lássuk csak... - reagált visszafogott, mégis őszinte örömmel a férfi. Kinyitotta táskáját, és elkezdett a benne lévő papírok között matatni. - Á, meg is van.

Elém tett néhány, összetűzött A4-es papírt, amin gyönyörű, általam még sosem látott stílusú betűkkel volt írva minden.

- Ez nagyon szép... - ámultam el a betűkön. Az első oldal legtetején nagy betűkkel csak annyi állt, hogy SZERZŐDÉS. Végigfutottam a pontokat, majd egy idő után homlokráncolva néztem őket. - Ez biztos csak valami vicc. - gondoltam magamban. Nem láttam semmi elvárást, semmi követelményt a szerződésben, még csak azt sem, hogy mi lenne a feladatom, csak azt, hogy mit kínálnának nekem, de azok is olyanok voltak, hogy azt szavakkal nem tudtam körülírni. Értetlenül a látogatómra néztem. - Mégis mit jelentsen ez? Valami átverésről van szó? 

- Szó sincs ilyesmiről. - mosolygott az idegen. - Ezt kínáljuk mindenkinek. 

- És volt egyáltalán bárki aki ezt elfogadta? - kérdeztem nevetve. 

- Volt bizony. Nagyon sokan, és még a mai napig is kötnek velünk szerződéseket az emberek. - felelte. 

- De ezt nem tudom hova tenni. Nem tudom komolyan venni. - mondtam, miközben összecsuktam a lapokat, és a vendégem szemébe néztem. - Nem tudom ki küldte önt, de egyre inkább ízléstelennek érzem ezt a tréfát.

- Ez még mindig nem tréfa. - felelte, még mindig mosolyogva. 

- Nézze, ez tényleg mind szép és jó, nagyon kívánatos dolgokat kínálnak nekem, de egy árva szó sincs a feladatokról, márpedig valamiből meg kell élnem. 

- Ez teljesen érthető és arra is gondunk lesz. A szerződéskötés után szoktuk felmérni, hogy az újonnan belépő emberek mihez értenek, mit tudnak, és az alapján tudunk nekik munkát adni. Nincs ez másképp az ön esetében sem. Sőt, minden tagunknak két munkahelyet is adunk. Egyet a saját cégünknél, egyet pedig másutt. - magyarázta. 

- Mit ért azalatt, hogy másutt?

- Olyan munkahelyeket értek alatta, ahol megkeresheti a napi betevőjét. 

- Értsem azt úgy, hogy az önök cégénél nem lehet a megélhetésért dolgozni? - kérdeztem döbbenten. 

- Dehogynem. Csak igen speciális értelemben. 

- Na... na várjunk csak egy percet. Mi az, hogy igen speciális értelemben? - ráztam meg a fejemet. Fogalmam sem volt miről beszélt az illető. A férfi megint elmosolyodott. 

- Miért, ön úgy gondolja, hogy csak pénzért lehet dolgozni? Cégünk nem pénzt ad a dolgozóinak, hanem valami egészen mást. 

- Na de mit? - kérdeztem. Elképzelni sem tudtam mi másért dolgoznának emberek, mint pénzért. 

- Lakóhelyet, például. 

- Lakóhelyet?! - nevettem el magam. - De hát van lakásom. Mi szükségem lenne mégegyre? 

- Tudja, ön mulandó dolgokról beszél. Dolgozott, amivel pénzt keresett, de az ma véget ért, így pénz sem érkezik a számlájára. Valóban, itt van ez a lakás az ön nevén, de mi lesz, ha egyszer arra ér haza, hogy összedőlt, vagy leégett? Ami lakóhelyet én kínálok, az nem mulandó, ráadásul olyan helyen van, ahol béke és nyugalom vár mindenkire, aki nekünk dolgozik. - magyarázta. 

- Nem is tudom. Zavaros nekem ez az egész. Tény, hogy amikre gondolok azok mulandó dolgok, de hogy amire ön gondol, azok nem mulandóak... nem nagyképűség ez egy kicsit? - kérdeztem. 

- Csak az igazságot mondom. - mosolygott. Kezdett már zavarni egy kicsit. Két, sértőnek mondható kérdést is szegeztem neki, de ő mindig mosolyogva, sértődöttség és harag nélkül válaszolt. Én már az első ilyennél kitessékeltem volna a másik felet. Bár aztán eszembe jutott, amúgy sem tehetné meg, hiszen ő jött hozzám, nem pedig én őhozzá. 

- Szóval, ha csatlakozom a cégükhöz, akkor kapok egy állást önöknél, amivel nem mulandó dolgokat kereshetek, és mellé biztosítanak nekem egy másik állást is, amivel pénzt kereshetek? - összegeztem. 

- Így van. De én inkább karriernek nevezném a nálunk való lehetőséget, nem állásnak. 

- És ez csak a felmérések után derül ki, hogy nekem mi a megfelelő... - töprengtem. 

- Higgye el nekem, nagyon fogja élvezni azt, amit találunk önnek. - mondta az idegen, mintha előre látta volna mit készülök kérdezni. Kezdett izgatni a dolog. Újra belelapoztam a szerződésbe, és megakadt a szemem a "Teljes megújulás" ponton. Nem akartam belekötni. Fogalmam sem volt mit akart ez jelenteni, de igazából nem is érdekelt. Fáradt voltam, kimerült, és az életem is romokban hevert. Nem érdekelt már az sem, hogy miután kilép a háztömbből, pár haverjával a hasukat fogják fogni a röhögéstől, hogy így a bolondját járatták velem. Belenéztem a szemébe. 

- Rendben van, csatlakozom a cégükhöz. - mondtam fáradt hangon. 

- Nagyszerű! - mondta nagy örömmel, majd kivett a táskájából egy másik példányt a szerződésből, és azt is elém tette. - Kérem, mindkettőt írja alá az utolsó oldal alján. 

Mindkét példányt aláírtam azon a vonalon, mely alatt a "Szerződő fél" felirat volt, majd átnyújtottam a vendégemnek. Igen szép tollat vett elő a táskájából, és ő is aláírta mindkét példányt. Az egyiket visszaadta nekem, a másikat pedig eltette a táskájába, majd felállt. Hirtelen, mintha világosabb lett volna az egész lakásban, és sokkal jobban éreztem magam, mintha súlyos terhek estek volna le a vállamról. Odakint még mindig esett az eső, de időközben visszacsendesedett enyhe, kellemes kis esővé. 

- Örülök, hogy immáron önt is a csapatomban köszönthetem. Most már indulnom kell, de nemsokára találkozunk. 

- És mikor lesz a felmérés? Hova kell mennem? - kérdeztem. 

- Hamar eljön annak is az ideje. Hamarabb, mint hinné, de ha javasolhatom, addig olvasson sokat. - felelte. 

- Olvassak? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel. - Mégis mit? És miért? 

- Tudni fogja. - kacsintott az idegen, miközben nyitotta az ajtót, és kiment. Pár pillanatig csak álltam egy helyben, majd becsuktam utána az ajtót. Fogtam a szerződés nálam hagyott példányát, és a fotelhez sétáltam vele, leültem, és újra olvasgattam a pontokat. Még mindig nagyon fura volt azt olvasni, hogy mi mindent kínál ez a cég. Közben meg-megálltam, és utolsó, talányos szavain töprengtem. Végül az utolsó oldalhoz is elértem, egyre furább dolgokat kínáltak, de ezen már meg sem lepődtem. Pontosabban átsiklottam felettük, ugyanis szemem az aláírásokra tévedt, azok közül is arra a névre, amely a "Szerződtető fél" vonalán volt. Teljesen ledöbbentem, a hideg futott végig a hátamon, pár pillanatig még levegőt is elfelejtettem venni. Gyönyörűen kanyarított, piros betűkkel írta alá a szerződést. De nem is a külalakja döbbentett meg, hanem a név. A vonalon ugyanis csupán ennyi állt:

Jézus Krisztus.

Meddig még? Valaki mondja meg nekem,

Meddig kell még szenvednem?

Meddig tart még ez a harc,

Mely még éjszaka is támad?

Milyen régen volt már az, 

Mikor vége szakadt!

Hányszor fordult körbe a Föld, 

És milyen sok nap ment, s jött!

És nem. Gyenge vagyok talán,

Hogy egy kiskapunk mindig visszatalál. 

Hányszor kell még nekiesnem, kérnem,

Hogy végre sikerüljön felejtenem?

Annyi mindent próbáltam már, 

De mindig újra jön a támadás. 

De mi az, mi dolgozik bennem,

Ha harag, gyűlölet NEM lehet?

Kínzó, mikor este álmaimban,

Újra és úrja felbukkan. 

És mit tudok tenni? Semmit.

Álmok ellen nem lehet védekezni. 

Atyám, kérlek, mondd meg nekem,

Mikor szabadulok végre meg?

Miért van, hogy mást könnyen feledtem,

De ezúttal valamiért nem megy?

Hiszen egyértelmű volt teljesen!

Kérdésnek nem volt már helye sem.

Akkor miért, miért nem megy?

Hogy végre elfelejtsem?

Amikor sikerül, oh az már tudom, csapda!

Boldog vagyok, azt hiszem szívem szabad.

Aztán valami szól: "Nem úgy van az!"

És minden fájdalmat visszaad. 

Elég volt már, unom nagyon!

Csak Nálad van, Uram, nyugtom!

Elűzöl minden fájdalmat, ha kérem,

De mindig, mindig visszatéved!

Nincs bennem harag, gyűlölet, 

A fájdalom az, mi megvisel, 

Néha-néha kicsit megpihen, 

Majd újra, újra kínoz engem.

És egyre rosszabb, rosszabb,

Mikor megtalál egy újabb alkalommal.

Bárhogy küzdök, harcolok, ez van,

Nem tehetek róla.

Sebezhető lény minden ember,

Legrosszabbak a láthatatlan sebek.

Mely mind a szívet mardossa,

Lassan múló fájdalommal.

Tisztán emlékszem még gimnáziumi éveimre, ami abból a szempontból nem meglepő, hogy júniusban volt 5 éve, hogy leérettségiztem. Néha meglepődöm rajta, hogy már 5 év telt el azóta, de vannak dolgok, amelyek tisztán megmaradtak bennem. A legelső napok élményei egy új iskolában, új osztálytársakkal, új tanárokkal. Annak lázas felderítése, hogy vajon hány tanárunk szeret szóban feleltetni például, mivel azt nagyon utáltam. Tudni akartam, kiknek az óráin kell attól tartanom, hogy felszólítanak felelni. Nem mintha belehaltam volna, vagy ilyesmi, hiszen természetesen került már rám is a sor szóbeli feleléseknél, és, mint az egyértelműen látható, túl is éltem. :-) 

Volt viszont még egy dolog, amire még mindig tisztán emlékszem. Az a leírhatatlan érzés, amit az érettségi vizsgákra gondolva éreztem. Az a szorongás, már-már félelem, hiszen a kezdetektől fogva tudtuk mindannyian, hogy az a vizsga gimnáziumi tanulmányaink legvége, ahol számot kell adnunk a tudásunkról. ráadásul egy számunkra ismeretlen vizsgaelnök előtt. De inkább az, hogy addig kell felkészülni. Ott, a bizottság előtt ülve már nincs tovább. Nem lehet haladékot kérni, hogy még ezt hadd nézzem át, aztán holnap visszajövök 5-ösre felelni. Ha megfelelsz, akkor továbbenged, ha nem, mehetsz a levesbe.

Van egy esemény, ami nagyon-nagyon hasonlít egy érettségi vizsgára. Nem tökéletes, hiszen vannak olyan dolgok, amik nem teljesen ugyanazok a két dologban, de a hangulata, a folyamatai nagyon is hasonlítanak. Ez az esemény, a Nagy Vizsga nem más, mint az Ítélet napja. Itt, a Földön töltött éveink pedig a "felkészülés", a "tanulás" évei. Ugyanúgy, ahogy egy érettséginél a 4 év alatt összeszedett tudásunk gyümölcseiről kell számot adni a bizottság előtt, úgy az Ítélet napján Isten előtt kell számot adnunk majd a földi életünk gyümölcseiről. Mindkét helyen ítéletet hoznak azok alapján, amit láttak, hallottak. Mindkét esetben, ha megfelelünk, akkor tovább mehetünk. Sikeres érettségi esetén a következő tanulmányi lépcsőfokra mehetünk tovább, az ítéletkor pedig Isten országába, ha megfeleltünk. Ha nem, akkor mindkét esetben a levesbe. Bár a két esetben a leves teljesen más... mert míg érettségi, meg bármilyen egyéb vizsgát meg lehet újra próbálni, Isten elé nem állhatunk oda mégegyszer. Előtte, ha elbukunk, akkor nincsen többé visszaút. Igazságosan, és minden szempontot figyelembe véve fog ítéletet hozni. És ezek megfellebbezhetetlen ítéletek lesznek, annyira igazságosak, bár ezt mai, korrupt bírókkal teli világunkban nehéz elképzelni. De Isten nem korrupt. Őt aztán senki sem tudja lefizetni semmivel.

Amikor először hallottam erről, elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon én hova mennék, ha abban a pillanatban Isten elé állnék. Kisgyerekkén arra gondoltam, egészen biztosan a mennybe, hiszen az átlagos gyerekcsínyektől eltekintve semmi rosszat nem csináltam soha. Általános iskolában anulok a dolgozatokra, nem puskázom, sőt, még segítek is az osztálytársaimnak. Felnőtt fejjel azonban megértettem, hogy az ember önerőből nem tudja elérni, hogy Isten előtt meg tudjon állni ama napon. Csak úgy lehetséges, hogy félretesszük a büszkeségünket, és elismerjük, hogy segítségre van szükségünk. Vajon szégyen segítséget kérni? Vajon ha valami nem megy egyedül, és segítséget kérek benne valakitől, akkor egy vesztes pancser vagyok? Aki mindkét kérdésre igennel válaszol, abból az emberből sajnos a büszkeség beszél. És Isten sem gondolja úgy, hogy szégyen lenne. Sőt, Ő örül a legjobban, ha ezt be tudjuk ismerni, mert Isten segíteni akar nekünk, hogy meg tudjunk állni Előtte. Elküldte értünk a Fiát, Jézus Krisztust, hogy Magára vegye az emberiség minden bűnét, és elszenvedje a büntetést, ami nekünk járna. A feltámadásával utat nyitott számunkra, hogy akik hiszünk Őbenne, megállhassunk szégyenkezés nélkül Isten ítélőszéke előtt. Mert azon a tárgyaláson Jézus is ott lesz, és igencsak sok szerepe lesz. Például, amit mond a Bibliában: "Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt." Ez egy gyönyörű ígéret Jézustól, és nagyon nagy súlya van.

Azt is mondta Jézus, hogy "Sokan lesztek azon a napon, akik így kiáltotok hozzám, 'Uram, Uram!' Én pedig azt mondom majd nekik: 'Bizony mondom néktek, nem ismerlek titeket. Távozzatok tőlem ti gonosztevők!'"

Egyszerű a magyarázata ennek, mégpedig a hit cselekedetek nélkül halott, éppúgy, mint a test szellem nélkül. Hinni önmagában nem elég. Ebből a hitből kell hozni egy döntést. Egy döntést, hogy letesszük a voksunkat Jézus Krisztus mellett, elhisszük, hogy Ő Isten fia, aki valóban végrehajtotta a világtörténelem leghatalmasabb tettét, befogadjuk Őt a szívünkbe, és megkérjük, hogy vezessen bennünket életünk során. Ez az, amit megtérésnek nevezünk. Ezzel belépünk egy kapun, ami a keskeny ösvényre visz bennünket. És az az ösvény vezet tovább minket Isten országának kapujához. A megtérést követi a víz alá merítés, ami egy teljesn szellemi újjászületést eredményez. És ettől sem kell félni, Jézus is bemerítkezett. Pedig Alámerítő János próbálta lebeszélni róla, mondván: "Neked kéne alámerítened engem, mégis Te jössz énhozzám?". Jézus azt mondta, így van rendjén, ennek így kell lennie. Magyarul nekünk is be kell merítkeznünk, nem kerülhetjük el. Senki sem nagyobb a mesterénél, így mi sem lehetünk nagyobbak Jézusnál. Amiket ő meg tudott tenni, azt mi is megtehetjük, viszont amin Ő átment, azokon nekünk is át kell mennünk. Ez nem fog változni, amíg fennáll ez a világ. 

Az újjászületés után Jézus teljes egészében az életünk részévé tud válni. Minden dolog, ami rossz Isten szemében, eltűnik belőlünk, felerősödnek a jó tulajdonságaink, és ha meg akarunk maradni ezen az úton, egyre inkább olyanná válik a jellemünk, mint Jézusnak. És így már teljesen bátran állhatunk majd oda Isten ítélőszéke elé. Mert az biztos, hogy ilyen gyümölcsökkel bizony nem a levesbe pottyanunk. Hanem továbbléphetünk egy olyan országba, melyre mindannyian vágyunk, és amely minden képzeletet felülmúl...

Ó mily törékeny az emberi szív,

Mily könnyen szomorodik.

Elég egy kis dolog, 

S sokszor 

Bánatosan dobog tovább.

Csak egy szó, melyet nem várt,

De mégis elhangzik,

És máris fáj a szív.

És vérzik, mint harcos,

Kit megsebzett az ellenség.

Hogyha sebzett a szív,

Nem ép a szellem, a lélek,

Beteg lesz az egész test.

Mi a gyógyír? Ki a gyógyír?

Ki gyógyítja fájó szívem?

Te vagy, bizony egyedül Te,

Kihez írom most e versemet.

Tudod, hogy hozzád szól e dal.

Hozzád, ki ha nem lennél,

Lelkemet a bánat tépné szét.

Csak egy szó, melyet nem várt a szív,

És csak egy szó, mellyel Te hozod,

Bánatos szívemnek a gyógyírt.

Ha nevetek, velem nevetsz, 

Ha sírok, velem sírsz.

Te vagy, Ki folyton itt van,

Nem hagy magamra a bajban,

Velem van az élet viharaiban.

Mondd, mihez kezdenék?

Ha Te egyszer csak eltűnnél?

Megérdemlem? Kérdezem,

Megérdemlem még ezt is?

Hisz oly sokat tettél, 

Értem mindent elvetettél.

Életem részévé lettél.

És itt vagy, még ezen

A sötét éjszakát is szüntelen.

És fogod a kezem. És kérdezed

Mondd meg, mid fáj? 

És nem jön szó a számra.

Csak nézek, csöndesen,

Nem tudom, sírja, vagy beszéljek.

De Te ebből is tudsz mindent.

Mindent, mi zajlik bennem.

Nem kell mondanom semmit sem.

Mosolyogva ölelsz át, vigasztalón. 

S én pihentetem fejem erős válladon.

S ha sokszor erőtlenné tesz bánatom,

Tudom, Nálad ott vár a nyugalom.

Mert csak Te vagy, Te vagy vigaszom!

Uram, Megváltóm, Jézusom!

Tomboló vihar csap le rám megint,

Zengő égbolt, ezernyi villám cikázik,

És sötétségbe burkolózik minden,

Látni sem lehet szabad szemmel.

Mit tehetnék? Megálljak egy helyben?

Várjak, amíg a vihar elmúlik hirtelen?

Mert elmúlik, az nem vitás,

De addig is, ha tud, megtépáz.

Megyek hát tovább, keresgélve,

Szemeimmel pásztázva a messzeséget.

De sötét van. Nem látok semmit sem.

Pedig menedékre lenne szükségem.

Rázendít az eső is, én meg rohanok.

A gyökerekben olykor megbotlom.

De hívó szavadat hallom. 

Ez erőt ad, fel is állok.

Körbenézek. Merre menjek?

Merről szólítotál engem?

Az eső csak zuhog, szüntelen,

Mindenütt sötétség körülöttem.

Hirtelen jön egy villámnak fénye,

Keskeny ösvénykét világít meg előttem.

Kanyarogva, erdő fái közé vész,

És tanakodom: "Hát te merre mész?"

Szívem súgja: "Indulj el,

Arrafelé biztos menedéket lelsz."

"Mi baj lenne?" - kérdem én,

És elindulok az ösvénykén.

Tombol a vihar, még rá is zendít,

Sok gallyat, ágat elém repít.

De visszafordulni eszemben sincs!

Akkor is eljutok a végéig.

Keskeny az ösvény, sok a kanyar,

De súgja a szívem, fel ne adjam!

És érzem, ahogy utam halad,

Úgy leszek egyre bátrabb!

Hirtelen fény gyúl a távolban.

Megállok, és tanakodom a viharban.

Tombol a vihar, s az út oda vezet,

Nincs más hátra, továbbmegyek.

Hatalmas kőház, falán lámpákkal,

Ajtajában egy alak, engem várva.

Meglátván arcán mosoly fut át,

Karját széttárja, s mondja: "Itt vagy hát".

És futok. Hiszen tudom, megérkeztem,

Ez az a hely, amit kerestem.

Menedék az élet sűrű erdejében, 

Mely oltalmat nyújt viharos időkben.

Nincs vihar, mely elpusztíthatná,

E menedéket, melyet nekünk adtál.

Se eső, se hó, se jég, se szél,

Fejünk fölött örök e fedél!

E helyet én pedig szívembe vésem,

Hogy ha kell, újra felkeressem.

Tudom, e kapu mindig nyitva előttem, 

És mindig vársz engem, Istenem!

A test erőtlen, de a szellem kész... Ebben a helyzetben vagyok ezen a késői órán, miközben eldöntöttem, hogy megírom ezt a bejegyzést. És hogy miért adtam ezt a címet a bejegyzésemnek? Egyszerű a válasz: Magyarország alszik. Nézzük meg, mik történnek ebben az országban, hosszú-hosszú ideje! És a helyzet egyre romlik. A hazánkban élő emberek egyre inkább fel vannak háborodva, egyre dühösebbek, mert ami ebben az országban megy, az már tarthatatlan. Fölösleges felsorolni, hogy mi mindenre gondolok most itt, hiszen ezekkel a dolgokkal vannak tele az újságok, a hírlapok, hírportálok, de már nem csupán kicsiny országunkban, hanem már a nemzetközi sajtóban is.

Félreértés ne essék, nem akarok lázadást szítani. Nem akarok senkit sem felhergelni más emberek ellen. Nem, mert nem ez a megoldás! Sötétségben nyugszik ez az ország, és itt az ideje, hogy végre fény gyúljon Magyarországon, felébredjünk, és kiűzzük a sötétséget! Eljött az ideje annak, hogy vége szakadjon az itt történő borzalmaknak, és az egyéb undorító, felháborító történéseknek! Emberek nyomorognak, egyre lehetetlenebb az életük, és egyre többen és többen vannak így Magyarországon. És elsősorban kiknek szól ez a bejegyzés, ez a buzdítás, bátorítás? Nekünk, Isten embereinek, akik Magyarországon vagyunk!

Mi értelme van hazánk sorsának jobbra fordulásáért imádkozni, ha cselekedeteinkkel nem támasztjuk alá? Semmi! A hit cselekedetek nélkül halott, mint a test szellem nélkül! 2012 nem a világvége éve lesz, hanem egy hatalmas, nemzetközi erejű talpraállás éve Magyarország történetében! Hányan próbálták meg a történelem során elnyomni, kiirtani a magyarságot? Hány birodalom hódította meg a hazánkat, és Magyarország még mindig létezik! Isten figyel ránk, szereti ezt az országot, és nem hagyja hogy akár külső, akár belső hatások tegyék tönkre. A felelősség a miénk, Isten embereié, és szeretném ha tudná mindenki, aki olvassa ezt a bejegyzést, hogy ez nem kárhoztatás. Ez buzdítás! Bátorítás, hogy hívjuk segítségül az Úr nevét ezért az országért, és tegyük meg mi is a magunk részét! Mert Istennek terve van ezzel az országgal, ezzel a néppel! Ebben az évben valóban elérkezett egy robbanásszerű ébredés ideje.

Buzdításképpen bemásoltam egy dalnak a linkjét, érdemes végighallgatni, és nem bezárni az ablakot az első néhány másodperc után. 

https://www.youtube.com/watch?v=ffkqE_h2qdY

Hatalmas erő van ennek a dalnak a szövegében. És hiszem, hogy ezt a dalt nem azért írták meg idén, hogy időnként énekelgessük a gyülekezetben, és utána jól érezzük magunkat. Ez a dal egy üzenet! Egy nagyon fontos üzenet, ami elsősorban Isten embereinek szól. És ha nem teszünk semmit, akkor nem is ér semmit az egész. Miért avatkozna be Isten egy olyan ország sorsába, ahol nem munkálkodnak a saját emberei? A hatalma megvan rá, ez nem kérdés, de ez kicsit olyan lenne, mintha egy gyerek helyett a szülei járnának iskolába, ők tanulnák meg a szakmát, aztán a papírt odaadják a gyereküknek. Isten csak arra vár, hogy egy emberként, egy akarattal, egy szívvel kiáltsunk Hozzá az országunkért! Nem azért hozott ide minket Európa szívébe, hogy több évszázadnyi kínlódás, szenvedés után ennek a népnek az élete véget érjen. Ébredj fel, Istennek magyarországi népe, és az Atyával együttműködve hozzuk el ebbe az országba a várva-várt világosságot! Isten számára nem öröm, hogyha szenved egy nép. De amíg nem tudunk hinni a szabadításában, és ennek a hitnek megfelelően cselekedni, addig "nem tud" mit tenni értünk. 

Miénk a felelősség. És ha Te, aki esetleg nem vagy hívő, kívánom Neked, hogy tudj hinni mindabban, amit leírtam. Hazánk felemelkedése mindannyiunk érdeke. És ez tervbe is van véve. Nagyon sok prófécia szól arról, hogy Magyarországra ebben az évben ébredés vár, de ha ennek tudatában hátradőlünk, és várjuk a sült galambot, akkor nem fog történni semmi. A hit halott cselekedetek nélkül! A sötétségből való kitörés készen áll, el van készítve nekünk. Vegyük hát el! Bízzunk Istenben, hogy bebizonyíthassa, szereti Magyarországot, és nem pusztulást, nem romlást, nem összeomlást tervezett számunkra, hanem életet, virágzást, és példamutatást egész Európta, sőt, az egész világ számára! És ha azt gondolnád, hogy Te, mint egy szem ember ebben az országban nem tudsz tenni semmit, arra azt mondom, hogy nem igaz! Ez egy hamis állítás, amit egy belső ellenállás mond Neked, és ez ugyanígy előfordulhat a hívőknél is. És arra bátorítalak, hogy vedd fel ezt a kesztyűt, győzd le azt az ellenállást Jézus Krisztus nevében, és amit csak tudsz, tedd meg a Magad részéről! Mert bár a mi lehetőségeink korlátozottak, és nem vagyunk mindenhatóak, van egy felsőbb hatalom, aki mindenható, és ha látja az igyekezetünket, Ő is hozzáteszi a saját részét, amire mi nem lennénk képesek! Higgy Istenben, hidd el, hogy a szívén viseli az ország sorsát, és segíteni AKAR nekünk! Azt mondja az Úr, hogy Ő Maga a szeretet, és ha ezek után hagyná elveszni ezt az országot, akkor ez hazugság lenne. Isten azonban nem csupán szeretet, hanem világosság, Akiben nincsen semmi sötétség, tehát NEM hazudik, és esze ágában sincs a sorsunkra hagyni minket!

Keljünk hát fel, egy szívvel, egy lélekkel, és ne egymást szidjuk, ne egymásra mutogassunk, ne egymásnak essünk neki, hanem kiáltsunk az egyetlen Istennek, aki képes kimozdítani ezt az országot ebből a gödörből! Ebből az iszapos gödörből, melyben egyre mélyebbre süllyedünk, ha tovább ücsörgünk benne. Isten mentőkötelet dobott le nekünk ebbe a gödörbe, és egészen addig tartja nekünk, amíg meg nem ragadjuk végre! És akkor egy rántással Magyarország kijut a gödörből, kiröppen onnan olyan magaslatokba, amiket el nem tudnánk képzelni, és a többi ország követni fogja a példánkat! Itt az idő, Magyarország, ébredj fel, gyújts lámpát, hiszen az égő a helyén van, a feltételek adottak! Csak egy mozdulat. Egy apró mozdulat, és a lámpás égni fog, ragyogni fog. Akár hívő vagy, akár nem, akár magyar vagy, akár másmilyen népcsoportba tartozol... Ez az üzenet Neked szól! Neked szól, és ne legyen Benned félelem. Legyél bátor, bízz Istenben! Minden készen áll, már csak a mi döntésünktől függ minden. Képesek vagyunk, akár életünkben először megbízni az Úrban, és zöld utat adni Neki? 

Ébredj fel, Magyarország, mert eljött végre a Te időd, most fénylened kell! 

Sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen formában írjam ezt a bejegyzést. Úgy értve, hogy verses vagy prózai formában, de végül jobbnak láttam, ha ezúttal visszatérek az utóbbi formához. Talán a késői időpont miatt lehet, de valahogy nem éreztem úgy, hogy versbe tudnám szedni a mondanivalómat.

Hogyan lehetne a legjobban leírni a sötétséget? Talán olyan állapotnak, melyben az ember nem látja merre megy, nem lát maga elé, így fogalma sincs, hogy milyen akadályok kerülhetnek az útjába. Ezekben az akadályokban pedig jó eséllyel meg is botlik, eleshet. Egy sötét szobában minden ember keres valami eszközt, amivel világíthat. Egy zseblámpát, esetleg kitapogatja a falon a villanykapcsolót... végül is gondolhatunk akármire, ami fényt ad, mellyel kíméletlenül elűzi a sötétséget, és megláthatja, hogy hol is van, merre kell mennie, hol van az, amit keres. És ez ugyanígy zajlik egy szobában, vagy kint az utcán. És ugyanígy van az életünkben is.

Sok ember keresi a helyét a világban, keresi, hogy mi lehet a szerepe, miért van ezen a földön. Vagy útmutatást keres ehhez, valakit, aki segít neki ezt megtalálni. 

 Valami hiányzik, eszmélek fel hirtelen,

Mi lehet az, amit nincs már meg bennem?

Talán nem is bennem, sokkal inkább rajtam?

De azt tudom, hiánya nem zavar.

Gondolkodom. Mégis mi az, mi nem nyomja vállamat,

Amit túl sokszor, fölöslegesen ráraktam?

Megvan már! Stressz, terhek nyomás,

Ezektől vagyok végre szabad már.

De hova lettek, kérdem én,

Nem mintha hiányukat szenvedném.

Kirándulni nem mehettek,

Nincs szabadságuk ezeknek.

Te vagy Uram, ki e terheket

Megragadtad, vállamról levetted.

S magyarázatul ezt mondod:

Hagyd csak, majd én elhordom.

Fáradságnak jele nincs arcodon,

Pedig annyi ember terhe válladon!

És oly régóta... hogyan bírod?

Elképzelni nem tudom.

Csak annyit mondasz: Bízz bennem!

És a terheidet add át nekem.

Én elbírom, te csak légy szabad!

Nem nyomják többé válladat.

Kegyelmes vagy, jó, s hatalmas,

Odafenn, láthatatlan magasban,

Mert azt mondtad: akik Benned bíznak,

Mindörökké megmaradnak.

Köszönöm Neked, hogy nincs már terhem,

Nincs rajtam nyomás, s elkerül a stressz,

Hogy tőlem mindezeket elvetted,

Halleluja, Uram, dicsőség Neked!

 Nemrégiben felfedeztem egy számomra nagyon érdekes párhuzamot. Szóban megosztottam már a gyülekezettel, és nagy sikert aratott. Úgy gondoltam írásban is kifejtem, végül is írásos formában még mindig jobbnak érzem magam, mint szóban. :-) Azt figyeltem meg, hogy egy újjászületett hívő keresztény "működése" nagyon sokban hasonlít egy internetkapcsolattal rendelkező számítógéphez. A továbbiakban ezt próbálnám meg kifejteni.

Kezdjük rögtön a legelején. Adott egy frissen megépített, összerakott számítógép. Az egész nem más, mint egy használhatatlan hardverkupac egészen addig, amíg nincs rajta, "benne" egy operációs rendszer. A Biblia azt írja, hogy Isten a testünket a föld porából gyúrta össze, majd az első emberbe, Ádámba lehelte a szellemét, melytől életre kelt. Nagyon hasonló a kettő, Ádám élettelen teste egy "hardverkupac" volt, amibe Isten belelehelte a szellemét, ha úgy tetszik, feltelepítette a működést biztosító operációs rendszert, és így elindulhattak az alapvető funkciók. 

Minden későbbi dolog, amit az ember születése után megtanul, és alkalmaz nagyon hasonlatos azokhoz a programokhoz, amiket az alapfunkciókon kívül feltelepítünk a gépünkre, például a Microsoft Office programjai, DVD-író program, stb. Az emberek esetében ez ugyanaz, mint amikor Szüleink tanítanak minket, vagy elkezdünk óvodába, iskolába járni. És itt elérkezünk a következő hasonlósághoz.

A gyerek egy idő után óvodába, iskolába jár, majd a későbbiekben dolgozni, így kapcsolatba kerül a minket körülvevő világgal, és kiteszi magát az onnan érkező jó és rossz hatásoknak egyaránt. Pontosan ugyanezt történik, amikor egy számítógép felkapcsolódik az internetre, más szóval a világhálóra. Ugyanígy érik hatások, jók és rosszak egyaránt. Alapvető esetben egy számítógép rendelkezik tűzfallal, ami vagy működik, vagy nem, vagy pedig változó. Az embernél ez a lelkiismeret, ami tulajdonképpen nem más, mint Isten hangja. Ha végiggondoljuk, hogy mikor van lelkiismeretfurdalásunk, akkor megérthetjük. Jelzi, hogy valamit nem kellene megtenni, vagy ez meg az hiba volt. Aztán az ember vagy hallgat rá, vagy nem. Mint a tűzfalnál... sokszor csak idegesíti az embert, és inkább kikapcsolja. És itt kezdődnek a gondok.

Megjelennek a gépen az internetes vírusok, melyek szépen lassan, vagy egész gyorsan pusztítják a gépet. Pontosan úgy, mint az emberek által elkövetett bűnök. Legbelül pusztítanak minket, mígnem teljesen tönkre nem megyünk. Ilyenkor a számítógép használhatatlanná válik. Ugyanígy az ember is, belehalhat a súlyossá váló bűnöktől leterhelt életébe, vagy ha mégsem, akkor legkésőbb a jogos ítélet pusztítja el, ami rá vár. De mindkét esetben van megoldás, még mielőtt túl késő lenne.

Embereknél ez nem más, mint a megtérés. A Jézus által felkínált megbocsátás és teljes megtisztítás elfogadása. Pontosan az, mint amikor előkeressük azt a CD-t, amellyel a rendszert újratelepítjük a gépen. Először a program nekiesik a gépnek, és mindent legyalul róla. Jézus is ugyanezt teszi. A vízbe való bemerítés pillanatában, azt írja a Biblia, meghalunk ennek a világnak és a bűnöknek. A számítógép is "meghal" egy rövid időre, mert rendszer sincs már rajta. És akkor jön az újratelepítés. Visszakerül a rendszer a gépre, egy teljesen letisztult formában, pontosan úgy, mint amikor összerakták, "megszületett". Nálunk is ugyanez van, szellemi értelemben újszülöttekké válunk, szellemünk új és tiszta. 

Tanulva a korábbiakból, az első, amit a felhasználó telepít a gépre, az egy megbízható és jól működő vírusirtó program. Ezt mi is megkapjuk Istentől, a Szent Szellem formájában. Ahogy a mindig naprakész vírusirtó azonnal jelez, ha valami veszély fenyegeti a gépet, akár konkrét vírus, akár nem megbízható weboldal formájában, úgy a Szent Szellem is folyton naprakész, és figyelmeztet minket, hogyha veszélyes vizek felé tartunk, vagy figyelmetlenségből már ott is vagyunk. Persze ugyanúgy figyelmen kívül lehet hagyni mindkettő figyelmeztetését, de nagyon nem ajánlott. A gép így a jövőben tiszta maradhat a vírusoktól, egyéb kártevőktől ugyanúgy, mint mi a Szent Szellem által. 

Persze ahhoz, hogy mint a vírusirtó a gépünknek, mind a Szent Szellem nekünk folytonos és maximális védelmet biztosítson, mindkettőt naprakészen kell tartani, és folyamatosan frissíteni. A vírusirtónál ezt az adott márka honlapján meg lehet oldani, automatikus frissítések letöltésének beállításával. A Szent Szellemnél ezt Isten igéjének olvasásával lehet elérni. Ezek hiányával, hanyagolásával, rendszertelen alkalmazásával csak azt érjük el, hogy elavul az állapotuk, nem tudnak maximális védelmet biztosítani. És ha ezeknek következtében becsöppen egy vírus, csak futtassuk a programot, frissítsük, engedjük rá, és irtsuk ki vele. 

Reménytelenség? Már megint te?

Megint te kísértesz engem?

Miért jössz hozzám újra meg újra,

Mikor már elvettettél távolra?

Biztos támaszom van, bizton állítom,

Ki bástyám, s oltalmazóm,

Teret így neked nem enged,

Szólítlak hát, hagyj el engem!

Ki vagy te, hogy megint próbálod,

Ráhúzni szemeimre a sötét fátyolt?

Hogy borúban lássam a világot?

Honnan veszed a bátorságot?

Rád vesztegetni egy szót sem érdemes,

Hisz a Legnagyobb a szövetségesem!

Megmutatta, bizony nincs reménytelen!

S én hiszek Neki, így nyugodtan elmehetsz.

Nem is mehetsz, tűnk el innen,

Távozz tőlem jó messzire!

És soha többé vissza ne gyere,

Mert számodra itt nincs hely!

És olyan sincs már, hogy lehetetlen, 

Hiszen megígérted az embereknek.

Minden lehetséges annak, ki hisz!

Ezt üzented, szó szerint.

S én hiszek, hiszek rendületlen,

Benned van a békességem.

És a sok-sok álmom, vágyam,

Nálad jó kezekben van.

De mondd meg, néha miért oly nehéz?

Csak el kell hinni, hogy mit kérek, enyém.

Ilyen egyszerű? Vagy tán mégsem?

Hogy hiszi a szám, de nem hiszi szívem?

Sok az álmom, sok a vágyam,

Némelyik kicsi. De van, mely nagy.

Tudom, Neked mindez nem akadály,

Szeretteidnek bármit megadnál.

Kérlek segíts, hogy tudjak hinni,

S amit adsz, el tudjam venni.

Mert néha nehéz! Annyi minden gátol,

És közben mardos a fájdalom.

A fájdalom? De miért? Hogyhogy?

Segít, hogy elhiggyem a hazugságot!

Mely azt mondja: nem, erről ne is álmodj!

Ezt te soha meg nem kapod.

Nem, én ezeknek nem hiszek!

Egyedül csak Istennek!

Ki azt mondja: aki kér, kap!

És ha mondja, miért ne adna?

Várni néha, ó mily nehéz,

Hogy mikor lesz meg, mit kérek én.

Hány hét, hónap vagy év,

Vagy több is tán? Mennyi még?

De türelem, hisz Te tudod legjobban,

Hogy mikor jön el az alkalmas pillanat.

Szeretteidet váratni Neked sem öröm,

De pontosan tudod, ha az idő eljön.

És mi az, ami addig marad?

Ami jelzi nekünk, hogy a dolog halad?

Amely nélkül nem ér az egész semmit,

Te vagy az, te csodás; a hit!

Hiszem, hogy meglesz, amit kérek!

És hiszem, hogy a legjobb időben!

És hiszem, ha Te nem lennél,

Felőrölt volna a reménytelenség.

Mely keselyűként köröz fejem fölött,

Várva, hogy ehessen, mint egy dögöt.

De nem ér semmit se csőre, se karma,

Mert megvéd engem a hitnek pajzsa.

Reménytelenség, te kínzó, te galád,

Utoljára szólok hozzád,

Tűnj el innen, most már hagyjál!

Többé úgysem figyelek rád!

Bámit kérek, akármire vágyom,

Uram, a Te kezedbe rakom!

Jobb helyen nem is lehetne,

S tudom, így egy napon meglesz.

Sose hagytál cserben, soha nem is fogsz

Velem vagy mindig, meghallgatsz, tudom.

Hogy mire vágyik szívem? Azt is tudod, 

Kérlek add, hogy megvalósuljon!

Segíts kérlek, hogy legyek türelmes,

Hogy minden kérésemet átadhassam Neked.

Mert Nálad vannak a legjobb helyen!

Köszönöm, hogy vagy nekem, Istenem! 

 Május 5.-én véget ért a gyakornokként eltöltött időm. Gondoltam leírok néhány gondolatot, emléket ebből a majdnem teljes két évet átívelő időszakból. És bár ez a bejegyzés nem igazán a megszokott témáról szól, bizonyos pontokon nem hagyhatom ki Istent sem, hiszen az Ő közreműködése nagyon sokszor szerepet játszott az itt eltöltött időszakban, sőt, már előtte is.

Kezdjük a legelején. Mivel onnan érdemes. :-) 2010. tavaszán, mikor még elsősök voltunk az iskolában, több szállodából érkeztek emberek, akik prezentációval bemutatták a saját helyüket, ahova jelentkezhetünk gyakornoknak. Ugyanígy tettek az Accor Pannonia szállodaláncnál is, melynek körébe tartoznak a Novotel szállodák is. Zajlottak ezek a prezentációk, mikor is április első napjaiban az egyik órát meglátogatta az a tanár, aki a tanulók elhelyezkedését intézi. Közölte, hogy kettő hetünk van, hogy munkahelyet találjunk. El is küldtem e-mailben az önéletrajzomat, és a motivációs levelemet az Intercontinental szállodába, mert elsőnek szimpatikus helynek tűnt. Telt-múlt az idő, és nem kaptam visszajelzést. Aztán egy héttel később, egy hétfői napon hallottam egy osztálytársamat, aki ugyanoda jelentkezett, hogy megkapta a felvételi beszélgetés időpontjait. Pánikba estem, hiszen nem kaptam semmi ilyesmit. Az idő meg csak fogyott, úgyhogy mit tehettem mást, rögtön elkezdtem csöndben imádkozni. Kértem Istent, hogy segítsen megoldani ezt a helyzetet, majd rögtön utána meg is köszöntem, hogy meg fog oldódni. Még aznap este írtam egy levelet egy osztálytársamnak, aki felvette a kapcsolatot még korábban az Accor Pannonia képviselőjével. A levél elküldése után eszembe jutott, hogy nagyon ritkán nézi a profiljait, úgyhogy másnap az iskolában megkérdeztem tőle személyesen, hogy nem tudja-e véletlenül annak az embernek a telefonszámát. Nem tudta. Viszont egy másik osztálytársam meghallotta, hogy miről érdeklődöm, és azonnal szólt nekem, hogy az utolsó óra után ő éppen ehhez az emberhez készül elmenni a Kálvin térre, mert meg kellett beszélnie vele valamit. Felvetette, hogy mehetnék vele. A megbeszélés sikerült, néhány nap múlva aláírtuk a tanulószerződést a Novotel Congress szállodába. Nyár elején viszont kaptam egy telefont, hogy áttennének a Novotel Danube-ba, merthogy megközelíthetőség szempontjából az nekem előnyösebb. Végül az első nyári gyakorlatot, öt hetet a Danube konyháján töltöttem. Megszerettem azt a helyet is, és az utolsó hét végén bíztam benne, hogy maradhatok a továbbiakban is.

Végül nem maradhattam, megtelt az összes tanulóhely. Kaptam egy újabb telefont, hogy lenne-e kedvem az eredeti terveknek megfelelően a Novotel Congressben gyakornokoskodni. Így végül átkerültem erre a helyre, amit egyáltalán nem bántam meg, sőt. Jobban nem is alakulhattak volna a dolgok. :-)

Ez lenne az a hely, ahol egy nagyon hasznos, és vidám két évet töltöttem el. Soha nem fogom elfelejteni ezt az időszakot. 

2010. szeptember elsején reggel 8 órakor érkeztem az első napon. Nagyon izgultam, hiszen meg kellett szoknom egy teljesen új helyet, és egy teljesen új társaságot. Az akkor éppen utolsó napját ott töltő séf megmutatta az öltözőt, majd gyorsan megmutatta a konyha főbb helyeit. Életem első feladata néhány tök meghámozása, majd ahogy esik, úgy puffan jelleggel kockákra darabolása. A szakács, aki a feladatot adta elmondta, hogy másnap krémleves készül majd belőle, úgyhogy lényegtelen, hogyan sikerül. Másnap elkezdődött hosszú hidegkonyhás pályafutásom. Az első három nap már csak azért is volt emlékezetes, mert begyulladt bölcsességfoggal teljesítettem őket, mely probléma szeptember 3.-án lett orvosolva.

Több hónapi munka után sikerült jól megismernem és megszeretnem a hidegkonyhai csapatot. Minden nap az első feladatom a személyzeti ebédhez a salátabár összerakása, rendbe tétele volt. A másik, amit már-már rutinszerűen mindig én kaptam, az a szállodai csoportok számára a gyümölcstálak építése. 

Minden kezdet nehéz,

De ez most különösen

Nehéz kitalálnom,

Hogy is kezdjem.

Szebb az életem,

Mióta Te is része vagy

Egyengeted utamat,

Biztos támasz vagy.

Nem kell félnem semmitől, 

Mert a Te szereteted féltő,

Bármi veszély fenyegetne, 

Megszűnteted, még mielőtt elérne.

Sokszor hibázom,

S bánatot okozok Neked,

De a Te kegyelmed végtelen,

Sokszor meg sem érdemlem.

Fény lettél az életemben,

Az ösvényt mutatod nekem,

De nem vagyok más, csak tökéletlen ember,

És időnként nagyon, nagyon mellélépek.

És zuhanok. A sötétbe, a mélybe,

De Te sose hagytad, hogy a végéig érjek.

Karoddal gyorsan utánam nyúltál,

És az Útra visszaállítottál.

Bármi volt, Te mindig jöttél,

Sokszor szó nélkül segítettél.

Kérnem sem kellett, már megadtad,

Amit megkövetelt a pillanat.

Csodálatos vagy, s hatalmas,

És mégis milyen szereteted van!

Sokan sajnos nem ismerik,

Kívánom, bárcsak sejtenék. 

Nem akarok többé távol lenni Tőled,

Volt már rá példa, nem is túl régen.

Kialudt a fény. Vagy végig ott volt,

És csak szemeimet takarta el sötét folt.

Nem láttam merre megyek, hová esem,

S idegen utakra tévedtem.

De Te ott nem voltál jelen, 

Bevallom, ez talán tetszett.

Aztán felébredtem. Szörnyű volt,

Ahogy lépten-nyomon megbotlom.

Nem volt fény, mely világított volna, 

Helyette kövek, gyökerek lepték el az utat.

Elestem. Azt hittem fel sem állok,

Úgy döntöttem, újra Hozzád kiáltok.

Elhagytalak, messzire kószáltam,

Mégis, visszatérésemet vártad.

Agyoncsaphattál volna, de nem tetted,

Hiszen engem is nagyon szeretsz.

Tárt karokkal vártál vissza,

Talán sírva. Én is sírtam.

Olyan lettem, mint a tékozló fiú, 

S Te ugyanúgy visszavártál, 

Mint a példázatban apa a fiát, 

Ugyanúgy karjaidba zártál.

Senki sem tökéletes, én sem vagyok az, 

Még mindig nyüzsög bennem a hiba.

De Te vagy az, aki ezt megváltoztathatja, 

Ha én nem állok utadba. 

Márpedig nem állok, 

Hibáimtól szabadulni akarok. 

Tökéletes ember itt nem leszek, 

De az országodban az lehetek. 

Vágyom már látni azt az országot, 

Ahova bebocsátást adtál nekünk,

Ez az, mi éltet, mi motivál, 

Hogy az a hely rám is vár.

Köszönök Neked minden jót, 

Minden áldást, segítséget, 

És köszönöm előre, azokat is, 

Melyeket előkészítettél nekem.

Köszönöm hűségedet, 

Hogy itt vagy mellettem, 

És soha-soha el nem hagysz, 

Mindig védesz, segítesz és áldasz.

Sokszor hálátlan vagyok, tudom, 

Nem köszönöm meg, amit Tőled kapok. 

De Te továbbra is csak adsz és adsz, 

És mindig, mindig itt vagy. 

Köszönöm, mit értem tettél, 

Hogy énhelyettem bűnhődtél.

Meghálálni ezt soha nem lehet, 

De amit tudok, azt megteszem.

Soha nem gondoltad meg Magad, 

Ezt Te önként, így akartad. 

Lázadásunk miatt Tőled eltávolodtunk, 

De nem hagytad, hogy elvesszünk.

Drága áron megvétettünk, 

Csak így menekülhettünk. 

De Te azt mondtad: megéri!

Szeretett Fiam elvégzi!

El is végezte, maradéktalanul, 

Még ha akadályozták is álnokul.

Verték, gúnyolták alaptalanul, 

S Ő eltűrte. Nem állt bosszút. 

Mily csodálatos tett, mily példaértékű!

Porszemek vagyunk, de eljött értünk!

Lemondott mindenről, mindenről!

Csak hogy megmeneküljünk. 

És mégis bántották, s bántják, 

Mindmáig megtagadják. 

Kérdem én: miért? Hiszen értünk jött,

Híddá lett nekünk.

Keskeny ez az út, de megéri, 

Hogy ezt az utat járjuk végig. 

Fény nekünk Ő, mely világít, 

Hogy ne legyen, mi sötétbe taszít.

Örökké, örökké hálás leszek Neked, 

Hogy ezt az Utat lefektetted!

És ezen járhatok már én is, 

Nem akarok többé félrelépni!

A sötétséget is tapasztaltam, 

Amikor Tőled eltávolodtam, 

De ettől erősebb lettem, hogy kimondjam, 

Soha, soha többé el nem hagylak!

 Egészen egyszerűen képtelen voltam elaludni, így hát gondoltam firkantok egy újabb bejegyzést. Régóta terveztem már ezt megírni, de nem volt hozzá erőm. Ez is személyes tapasztalataimon alapul.

Az előzmények főszereplői kutyák. Még csak nem is nagyobbacskák, hanem kistermetűek, tacskóvér szinte egészen biztosan volt/van bennük. A buszmegálló felé vezető úton gyakran találkozom kutyákkal, akik valahogy kijutottak a telekről, vagy mert nyitva volt a kapu, vagy mert egyáltalán nem is volt se kapu, se kerítés. Agresszív és sunyi dögöknek becéztem őket gondolataimban, minden egyes alkalommal vadul ugatva rohantak felém, majd amikor közelebb értünk egymáshoz, megijedtek, és csak akkor ugattak meg rohantak felém, amikor háttal voltam nekik. Elég volt megállni és megfordulni, azonnal ugrottak hátra kettőt, és úgy ugattak, vagy csendben várták a pillanatot, amikor hátat fordítok nekik újra. Ahogy egyre gyakrabban és gyakrabban fordult elő ez, úgy utáltam meg őket egyre jobban, egy idő után elkezdtem feléjük rúgni, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne ennek véget vetni. Mert ugye a betolakodót elzavarni akaró kutyák ugatása más kutyák figyelmét is felkelti, és nem akartam egy nagyobb testű kutyával szembekerülni. 

Aztán egyik éjszaka, mikor jöttem hazafelé, felkészülve az újabb kutyarohamra bevillant egy ötlet a helyzet megoldására. "Mi lenne, ha megpróbálnék összebarátkozni velük?" - futott át az agyamon. Ahogy gondolkodtam ezen, egyszer csak belehasított a jól ismert, magas hangú ugatás az éjszaka csöndjébe, és másodpercekkel később megpillantottam a kutyát, amint eltökélten rohan felém. Szokás szerint lassított, ahogy egyre közelebb ért. Megálltam, leguggoltam, és a kezemet felé nyújtva hívni kezdtem. Meglepettségétől teljesen elhallgatott, majd közel jött, és megszaglászta a kezemet. Még egy-két ilyen alkalom után már azt is megengedte, hogy megvakargassam a fejét. És ezzel meg is oldódott a helyzet, azóta mindig rohan elém, és üdvözöl. :-) És ez egyszer ugyanígy lejátszódott, másfél-két évvel korábban is. 

Sokszor bélyegzi meg a közvélemény azokat az embereket, akik a fenyegetésre, agresszióra szelíd reakciókat adnak. Utólag végiggondolva érdekes kérdés, hogyha netalántán sikerül jól belerúgnom a kutyába, azzal vajon meg lehetett-e volna oldani a problémát? Szerintem nem, ezért is örülök, hogy nem sikerült eltalálnom. Persze lehet mondani, hogy kutya, és a dolgát végzi, de hát eszem ágában sem volt bemenni a telekre. Persze egy kutya ezt nem tudja úgy felmérni, mint egy ember, pláne ha nincs is kerítés, csak a helye van meg. 

Agresszióra agresszióval reagálni sosem célszerű, persze vannak kivételes esetek. De most hagyjuk azokat a helyzeteket, amikor például egy sötét, kihalt utcán valaki elkap, és kést szegez a torkunknak, mert ez egy teljesen más tészta. Két ember közötti vitás helyzet is könnyebben oldható meg, ha az egyik ember szelíden mondja el a saját verzióját, mintha ugyanúgy üvöltözne és anyázna, mint a másik ember. 

Van egy ilyen momentum az Újszövetségben. Jézust megkötözve a tanács elé hurcolták, ahol koholt vádakkal illették. A főpap szólította Jézust, hogy feleljen valamit a vádakra. Ő pedig elmondta az igazat: tanított a templomban, majd bátorította a főpapot, hogy kérdezze meg azokat az embereket is nyugodtan, akik hallgatták Őt. Válaszképpen az egyik pap pofon vágta Jézust, kérdezvén, hogy merészel ilyen fennhéjázón felelni a főpapnak. Jézus pedig szelíden válaszolt neki: "Ha valami rosszat mondtam, mondd meg mi volt az. De ha nem, akkor miért ütsz engem?" És erre a pap már nem tudott mit felelni. 

Van egy olyan mondás, hogy a látszat néha csal. A Biblia is azt írja, hogy ne a látható dolgokra figyeljünk, hanem azokra, melyek léteznek, de nem látjuk őket. Ugyanilyen megtévesztő a szelíd reakció is egy vitás helyzetben, a legtöbb ember gyengének tartja azt, aki nem mutat agressziót. Gyenge és gyáva embernek, aki megijed egy konfliktustól, és inkább kihátrál belőle, csak ne essen bántódása. Pedig sokszor ezek az emberek az erősebbek, és a szelídség a leginkább célravezető eszköz.

 Nagyon hosszú szünet után írok újra. Sokáig nem jelentkeztem, aminek megvan az oka. Nagyon sötét hetek állnak mögöttem, és mostanra érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy újra írjak. Ezek a hetek tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy megtapasztaljam azt az emberi értelemmel alig-alig felfogható kegyelmet, amiről beszélek. És azt a szeretetet, amelyben ez a kegyelem gyökeredzik. 

Sok olyan döntést hoztam, amit nem kellett volna. És ezeknek a döntéseknek a következményeként egyre távolabb és távolabb kerültem Istentől. Nem imádkoztam, nem olvastam a Bibliát, és az istentiszteleteket is egyfajta kötelezettségnek éreztem. Nem akartam ott lenni. Egyáltalán semmit sem akartam csinálni, csak aludni. Nemegyszer keltem fel úgy reggel, hogy azt kívántam, bár fel se ébredtem volna. Március 31.-én értem el a legmélyebb pontját ennek az időszaknak. Azt éreztem, hogy fal van Isten és énközöttem. Másnap már komolyan megfordult a fejemben, hogy el se megyek a gyülekezetbe. Úgy éreztem, hogy olyan mélységekbe zuhantam, ami után egyenesen pofátlanság lett volna keresztények közé menni. Végül aztán hosszú idő óta először hoztam egy jó döntést is, és végül elmentem, megbeszéltem a dolgot a gyülekezetvezetőmmel, még mielőtt az istentisztelet elkezdődött volna. Közösen imádkoztunk, ami elég nehezen indult, mivel felfogtam mennyire távol kerültem az Úrtól, és a sírástól alig-alig tudtam kimondani akár egyetlen szót is Istennek. Utána ő is imádkozott értem, és azzal indult el egy újjáépítési folyamat. 

Ez az egész számomra egy bizonyíték arra is, hogy ha hibázunk, elesünk, akkor Isten nem fordul el tőlünk csalódottan, és nem fogja be a fülét, ha imádkozunk Hozzá. Kiderült, hogy Isten bizony jelezte a gyülekezet felé, hogy bajban vagyok, és imádkozzanak értem. Ő mindvégig szeretettel nézett le rám, mindvégig mellettem volt. És így van Ő mindenki felé. Még arra az emberre is így néz, aki szerint nincs Isten, és ha csak meghallja a nevét, undorodva áll odébb. Számomra felfoghatatlan. Mi, emberek sokszor lemondunk emberekről, mondván, hogy reménytelen az adott ember, nincs értelme segíteni neki. Isten akkor sem mond le rólunk, egyszerűen nem hajlandó! Emberi szinten elképzelni sem lehet azt a türelmet és szeretetet, amit tanúsít irántunk. És tényleg létezik, tényleg így érez felénk, a saját bőrömön tapasztaltam az utóbbi hetek során. Ezért is tudom most leírni. 

Jézus azt mondta, hogy keskeny az az út, amely az életre visz. És egy keskeny útról könnyű lelépni. Az én keskeny utam ezúttal egy mély, sötét szakadék fölött vezetett át. Sikerült rosszul lépnem, ráadásul szándékosan, és annak rendje és módja szerint elkezdtem zuhanni. Isten azonban gyorsan utánam dobott egy kötelet. Nagyon hálás vagyok Neki ezért!

Mindnyájan emberek vagyunk, mindnyájan hibázunk, és elesünk. De ha valaki elesik, akkor talpra is tud állni. Minél nagyobbat esik valaki, minél jobban megüti magát, annál nehezebb talpra állni, és annál inkább szüksége van mások segítségére. A segítséget maradéktalanul megkaptam, talpra is állítottak, azonban még mindig sántikálok. De a kificamított bokával járni kell, különben bedagad, és rosszabb lesz, így viszont helyrejön. Eleinte még fáj, fájdogál, és sántít rá az ember, de ahogy telik az idő, teljesen helyrejön. Most még én is a sántítás időszakában vagyok, de már múlik a fájdalom. Újra a keskeny ösvényen vagyok, de ez a kemény lecke segített abban, hogy fokozottan óvatos legyek, ha mégegyszer egy mély szakadék felett ívelne át az utam.

 Kicsit furcsának hathat a címválasztás, elvégre hogy kerül össze a kereszténység, a szeretetet hirdető Isten a harccal? Sokaknak most eszébe juthatnak a keresztes háborúk is, amelyeket Isten nevében hirdettek a Szentföld elfoglalásáért. Ha ez igaz lenne, és valóban Isten állt volna a lovagok gyilkosságai mögött, akkor mi értelme lenne azt a szeretetet képviselni, amiről beszélünk? A kettő valahogy ütné egymást. Valahogy úgy tűnik, mintha Isten kirekesztő lenne, és aki másban mer hinni, vagy azt meri mondani, hogy nincs Isten, azt haladéktalanul el kell pusztítani. Isten nem ilyen, mégha frissen keresztény útra tért, netalántán túlbuzgó emberkék úgy is viselkednek. Bevallom, eleinte nagyon támadóan kizártam más vallást, sokakban elfojtva azt a minimális érdeklődést is, ami volt. A szeretet türelmes, elnéző, és NEM köthető feltételekhez! Amennyiben ezek közül bármelyik is hamis, úgy már nem szeretetről beszélünk.

Mégis, a kereszténység életében igenis van harc. Nem véletlenül hasonlítja az Ige a különböző, Isten előtt kedves tulajdonságokat fegyverekhez. Hit pajzsa, alázatosság köpenye, Ige kardja, stb. De akkor miről is van szó? Erre a kérdésre is az Ige adja meg a választ. "Mert nem test és vér ellen kell harcolnunk, hanem erők és szellemiségek ellen." (Efezusiakhoz írt levél, 6: 12) Magyarán szólva semmiképpen sem emberek ellen kell harcolni. Az ellenségeink a világból jövő rossz hatások, betegségek, problémák. Sokan hiszik el, hogy az anyagi világunkat egy szellemvilág veszi körül, és az ott történő események vannak hatással arra a világra, amiben élünk. Ebben a világban bukkanhatunk rá az angyalokra, akik Isten mellett tették le a voksukat, és a bukott angyalokkal, más néven démonokkal, akik úgy döntöttek, hogy Luciferrel tartanak, amikor az azt mondta, nem lesz Isten szolgája, hanem ő maga akar Isten dicsőségében fürödni.

Jogos a kérdés, hogyha szellemi lények az ellenségeink, fizikai teremtményekként hogyan lehet velük felvenni a harcot? Egyrészről a hitünk segítségével. Ha van hitünk, akkor használni tudjuk azokat a szellemi fegyvereket, amelyekről a Biblia ír, és ezeket Isten Szelleme, a Szent Szellem, ismertebb nevén a Szentlélek erősíti meg, teszi hatásosabbá. Van azonban valaki, akinek a neve hallatán is rettegni kezd az ellenség, ez a valaki pedig Jézus. Fontos azonban, hogy Jézus neve nem olyan, mint egy varázsige, amit elmondunk, és hopp, a démom már hetedhét-határon túl szalad. Hittel kell szólítani a szellemet Jézus nevében, azzal a hittel, hogy kicsoda Jézus, mit tett, és mi a jelentősége az életünkben. Ritkán ugyan, (legalábbis nem sok ilyen esetről hallottam), de ezek a démonok igenis bántják az embert, akit megkötöznek, vagy épp a megkötözött embert használják fel mások bántására akár szóban, akár fizikailag. Egyszóval egy hívő keresztény sem veheti félvállról ezt a dolgot. Én magam voltam már ilyen befolyás alatt, ki is űzték belőlem őket. Hihetetlen érzés volt utána a szabadság első pár perce, úgy zsibbadt mindkét kezem, mintha zuhanyból ömlene rá a meleg víz. Ez megnövelte a hitemet annyira, hogy én is részt tudtam venni ezekben a harcokban, sokszor sikerrel. Hogy sikerrel járunk-e, vagy sem, az hitünk mértékétől függ.

És akkor most érkeztünk el arra a pontra, hogy mi is ihlette ezt a bejegyzést. Egy álom, amit hiszek, hogy Istentől kaptam. Ebben az álomban összegyúrta ezt a szellemi harcot egy régi japán rajzfilmsorozattal.

A mai napig nagyon tetszik az az eleme a sorozatnak, hogy bizonyos harcosok, ha elérnek egy megfelelő erőszintet, át tudnak alakulni úgynevezett szuperharcosokká. Aranyos eleme volt az álmomnak, hogy mint egy képernyő alján, magam előtt láttam kis számlálókat, amelyek a saját hitem, és a közvetlen környezetemben álló emberek hitének szintjét mutatta. Nem tudom mennyi lehetett a "normális" szint, szerintem 50 %. Szellemi harc közben, ha imádkozunk, akkor gyakran emlékeztetjük magunkat azokra a dolgokra, amelyekért hálásak vagyunk Istennek az életünkben. Ezzel gerjesztjük fel magunkban a hitet, és tudunk hatékonyabban harcolni. Álmomban, amikor egy keresztény hite elérte a 90 %-ot, átalakult szuperharcossá, mely során ugyanazokkal a külső ismertetőjegyekkel rendelkeztek, mint a rajzfilmben a szuperharcosok. Aranyszínű haj, aranyszínben vibráló aura. Ebben a helyzetben álmomban sikerült rendesen elverni a szellemeket, ám a vezérük ellen egyedül tehetetlen voltam, támadásaival gyengítette a hitemet. Amikor azonban ott mellettem egy ember úgy döntött, hogy megtér, a hite a jóval 50 % alatti szintről azonnal 100 %-ra ugrott, aminek hatására az enyém is, és végül így sikerült győzelmet aratni az ellenség fölött. 

Személy szerint nekem nagyon tetszett ez az álom. Kár, hogy nem álmodtam tovább. :-)

A földi világ sajnos telítődött gonoszsággal, ami elkerülhetetlenné tette az ilyen összecsapásokat. Vannak akik ezt butaságnak tartják, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy sokan biztos végig sem olvasták ezt a bejegyzést. :-) Én a magam részéről maradok az "ellenállók" oldalán, és felveszem a harcot az ellenséggel. :-)

A földi életünk valóban nem habostorta, mint ahogyan azt korábban már írtam is. Sajnos előfordulnak olyan esetek, hogy úgy érezzük, összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, ilyen vagy olyan okokból kifolyólag kilátástalannak érezzük az életünket. Sajnos ma, Magyarországon egyre több ember éli át ezt az érzést.

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs politizálni. Bár valószínűleg ez már a címből is kiderülhetett. :-)

Sokszor hallottam már emberektől, akik hosszú ideje depressziósak a kilátástalan helyzet miatt, hogy nincs értelme tovább élnie. Esetleg felteszi azt a kérdést, hogy miért született meg egyáltalán. Értelmetlennek érzi a saját életét, saját magát pedig egy senkinek, már-már a világból kivetett embernek.

Egyszer régen hallottam egy prédikációt, amiben volt egy mondat, ami nagyon megfogott. Azért vagyunk, létezünk, mert Isten akarta, hogy legyünk. Azt akarta, hogy megszülessünk. Nyilván nem azt akarta, hogy szenvedjünk, de ez egy más téma. Rám ez a megállapítás nagyon nagy hatással volt. Rögtön azon a héten egy nehéz helyzetbe kerültem. Már csak napok voltak hátra a határidőig, amikorra is gyakorlati munkahelyet kellett találnia minden tanulónak. Egyik nap azzal szembesültem az iskolában, hogy nem kaptam válaszlevelet abból a szállodából, amelyikbe jelentkeztem, míg mások igen. Akkor nagyon elkezdtem pánikolni, hogy nem lesz munkahelyem, és nem kezdhetem el a második évet az iskolában. Szokás szerint imádkozni kezdtem megoldásért, és eszembe jutott a prédikáció. Azzal kezdtem az imámat, hogy "Atyám, köszönöm, hogy azt akartad, hogy legyek, és köszönöm, hogy meg fog oldódni ez a helyzet." Amint erre a pontra elértem, már sokkal jobban éreztem magam. Másnap pedig valóban megoldódott a gond, végül egy másik helyre kerültem, de "véletlenek" olyan hihetetlen sorozatával, hogy arra csak az az ember mondhatja, hogy véletlen, aki nem is akar hinni Istenben.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha Isten akarja elsősorban, hogy megszülessünk, akkor mi a szerepe a Szüleinknek? Kicsit keményen hangozhat a válasz, de Szüleink amolyan "eszközök". De itt nem kell kiüresedett, lelketlen bábukra gondolni Isten kezében, nagyon is nem! Elvégre a teremtéskor Isten utasítása az volt, hogy "Szaporodjatok, sokasodjatok!" Isten szaporodóképessé tette az élőlényeket, az embereket is. Most már nem a puszta szavával teremt embereket, állatokat, hanem férfiak és nők, hímek és nőstények felhasználásával. Tudom, hogy csúnyán hangzik, de jobb kifejezést nem tudok találni. Persze teljes szabadságunk van, és ha a pár úgy dönt, hogy még nem akarnak gyermeket, akkor azt Isten figyelembe veszi, és tiszteletben tartja. Természetesen nem véletlenül van benne a Tízparancsolatban, hogy tiszteljük a Szüleinket. Hiszen az ő akaratuk is kell ahhoz, hogy megszülessünk, mert mint írtam, nem bábokról van szó. :-)

Újabb kérdés lehet, hogy ha a Szüleinken keresztül Isten alkot meg minket, akkor miért születünk bűnben? Kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni, de én mégis azt kérdezném, hogy vajon egy szobrász alkothat-e tökéletes művet, ha a szerszámaiban hiba van? Vagy a festő festhet-e egy gyönyörű képet, ha az ecsetből hiányzik egy-két szál, netalántán egyik-másik szál hosszabb a többinál? Lehet valaki a legtehetségesebb művész a világon, hibás eszközökkel nem tud olyat alkotni, mint hibátlanokkal. Mi, emberek alapvetően hibásan születünk, ez a hiba ott lakozik a génjeinkben. Bűnre való hajlam a hivatalos neve. Hogy ezt ki mennyire tudja visszaszorítani, az mindenkinél más és más, a lényeg, hogy Isten orvosolni tudja ezt a hibát. Persze a hiba itt a Földön még nem szűnik meg, csak sokkal jobban kordában lehet tartani. Sajnos ezért van az, hogy hiába Isten alkot minket, a legelső emberpár bukása miatt belénk kódolt hibával születünk.

Isten vigasztaló. Soha nem hallottam annál nagyobb vigasztaló szavakat, hogy maga a Teremtő, akihez mérve porszemeknek tűnünk csupán, kifejezetten akarta, hogy létezzünk. Már születésünk előtt nagyon szeretett minket. Érdemes ezen elgondolkodni. Élet véletlenül nem keletkezik, csak úgy magától nem jöhet létre. Tudatos alkotómunkának az eredménye, mint a legegyszerűbb számítógépes programok is. Nem azért élünk, hogy szenvedjünk, hogy depresszióban sínylődjünk, hanem azért, mert Valaki, akit az emberek többsége félreismer, akarta, hogy legyünk, és a születésünk előtti időszaktól kezdve féltőn szeret minket.

Hirtelen jött az ihlet ezen bejegyzésem megírásához. Bizonyára sokan hallották, olvasták, látták, hogy vasárnap tragédia történt egy amerikai oválpályás autóverseny-szériában, az IndyCar-ban. A mindössze 33 éves Dan Wheldon vesztette életét egy 15 fős tömegkarambolban. Mindezt egy hibás döntés okozta, az autóversenyekhez való hibás hozzáállás. És itt most nem a versenyzőkre gondolok.

Sajnos az emberek hajlamosak minimális figyelmet szentelni a biztonságnak, az emberi életek megvédésének. Ebben a versenysorozatban is úgy állítják be a versenyautókat, hogy a kevésbé tehetséges versenyzők is ugyanolyan gyorsan tudnak menni velük, mint a legprofibb bajnokok. Ezzel tulajdonképpen nem tettek mást, mint feláldozták a biztonságot a látványosság oltárán. Valóban izgalmas végignézni egy csatát a versenypályán, amikor úgymond kerék-kerék elleni csatát vív egymással két, vagy több versenyző. Amikor az dönti el a csatát, hogy melyikük a leleményesebb. Mennyire tud hatékonyan védekezni az elöl lévő? Mennyire leleményes a támadó, mekkora pszichikai nyomás alá helyezi az előtte lévőt? Egy-egy ilyen csata nagyon látványos tud lenni, főleg, ha mindketten megmaradnak a sportszerűség határain belül.

Eleinte, sőt, elég sokáig a Forma-1-ben sem törődtek a biztonsággal. Sokkal fontosabb volt a látvány, a küzdelmek, a show. És akkor elérkezett a legfeketébb hétvége, 1994-ben, Imolában. Már pénteken történt egy horrorisztikus baleset, amit a versenyző túlélt. Másnap, az időmérő edzésen egy másik versenyző, Roland Ratzenberger már nem volt ennyire szerencsés, esélye sem volt túlélni az ütközést. Vasárnap pedig, sokak, sokunk kedvence, Ayrton Senna is végzetes balesetet szenvedett. Ennek kellett történnie, hogy a Forma-1 vezetői észbe kapjanak, és megbízzák a Forma-1 főorvosát, hogy dolgozzon ki radikális biztonsági lépéseket. Azóta nem halt meg versenyző Forma-1-es balesetben, pedig voltak aztán olyan esések, hogy az ember gyomra görcsben volt, amíg az első biztos híreket kapta a versenyző állapotáról.

Sokszor gondolkodom azon, hogy miért gondolkodnak így az emberek. Tisztában vannak vele, hogy az autóversenyzés veszélyes dolog, még a belépőjegyekre is rá van írva. De ha mindezt tudják, akkor miért kell tragédiának történnie ahhoz, hogy ennek megfelelően lépjenek?

És hogy jön ide Isten? Sokan (legalábbis én úgy érzem) szegeznék most nekem a kérdést, hogy miért nem akadályozta meg, hogy tragédia történjen. Itt megint a gyökerekhez kell visszamennem.

Az ember bukásáig minden tökéletes volt, viszont ahogy az első emberpár megszegte Isten törvényét, szembefordult a Teremtőjével, elrontott mindent. Ezek után született meg a Tízparancsolat, amit Mózesnek diktált le az Úr Sion hegyén. Ebben világosan meg van írva, hogy "Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!" A Tízparancsolat pedig segédlet ahhoz, hogy megóvjuk magunkat e világ bajaitól. Isten nem azért adta ezeket a parancsolatokat, hogy általa szenvedjenek az emberek, hanem segíteni akar, meg akar védeni. Ha bármelyiket is megszegjük, azzal magunknak ártunk.

Gondoljunk a szülőkre, akik a gyerekeiket nevelik. Amikor a pici gyerek éppencsak elkezd járni, és futni, akkor rászólnak, hogy ne szaladjon olyan gyorsan, mert el fog esni, és az fájni fog. Ha a kisgyerek betartja ezt, akkor nem lesz baj, de ha csakazértis túl gyorsan szalad, akkor elég nagy a valószínűsége annak, hogy elesik, és megsérül. Vagy a gyerekek által annyira utált fogmosás kérdése. Istennek ugyanez a célja a Tízparancsolattal, csak itt sokkal komolyabb következményekkel kell szembenéznie a szabályszegőknek. 

Hallottam egyszer egy férfiről, aki azt találta ki, hogy egy állatkertben bemászik az oroszlánok ketrecébe. Azt mondta, hogy ha van Isten, akkor kimenti őt onnan. Ez egy nagyon buta dolog volt a részéről, tulajdonképpen a saját halálába menetelt. Ez Istennek a kísértése volt, ráadásul nagyon komolyan. Meg is lett a következménye. Meg vagyok győződve róla, hogy ennek az embernek a keze ügyébe akadt a Tízparancsolatnak ennek a szakasza. Isten nem akarja, hogy bajunk essen, de ha úgy vagyunk vele, hogy csakazértsem érdekel minket, hogy mit javasol, akkor magunknak köszönhetjük, amit kapunk.

Mint a kisgyerek. Kicsikoromban számtalanszor hallottam Édesapámtól, vagy Édesanyámtól, hogy "Magadnak köszönheted kisfiam.". Nem tudom, hogy akkor megértettem-e ennek a jelentőségét, de most már értem.

Egyszer majdnem beleestem egy Istenkísértésbe. Éjszaka mentem hazafelé, és a szokott utamon van egy kanyar, ami beláthatatlan. Most már biztos vagyok benne, hogy Isten figyelmeztetett aznap éjszaka, hogy ezúttal másik úton kéne menni. Bevallom, nem fogadtam meg a tanácsát, és továbbmentem. Ahogy befordultam, 8-10 kutyát láttam, amik elkezdtek elég véresen verekedni egymással. Kutyakedvelők tudják, hogy ilyenkor nem szabad a közelükbe menni, mert minket is megtámadhatnak. Másodpercekig álltam földbe gyökerezett lábakkal, és nem tudtam, mi legyen. Azonnal jött egy "jótanács": "Menj csak el mellettük, Isten embere vagy, meg fog védeni a kutyáktól." Már majdnem elindultam, amikor hála Istennek beugrott, hogy ezt egészen biztosan nem az Úr mondta nekem. Végül egy másik, hosszabb útvonalon jutottam haza, de legalább semmi bajom nem történt.

Isten figyelmeztet. A saját érdekünkben alkotott törvényeket, nem azért, mert egy diktatórikus hajlamokkal rendelkező, hataloméhes despota. Nem abban leli örömét, hogy fogcsikorgatva betartjuk a szabályokat, mert kötelező. Hanem örül, hogy hallgatunk Rá, mert így távol tartjuk magunktól a bajokat. Isten sokszor ad figyelmeztető jeleket, mielőtt a tragédia megtörténik. Ha ezt az emberek figyelmen kívül hagyják, az az illetékes emberek hibája, nem Istené. Ratzenberger és Senna halála előtt is volt horrorisztikus baleset a Forma-1-ben, és hiszem, hogy azok jelek voltak. Úgy beszéltek azokról az esetekről, hogy csodával határos módon túlélte a versenyző, sőt, újra autóba ülhet. Persze azelőtt is voltak halálos balesetek a Forma-1-ben, de ha megnézzük az akkori biztonsági előírásokat, akkor azt mondhatjuk, hogy kemény kijelentés, de nem csoda, hogy ez történt.

Nagyon fontos tudatosítani magunkban, hogy a Tízparancsolat nem egy régi kultúra alaptörvénye, nem olyasvalami, amit be kell magolni, mert az alapműveltség része, felelni belőle, aztán elfelejteni. A saját érdekünkben véste őket Isten a kőtáblákba, ahonnan papírra kerültek, majd remélhetőleg egyre több ember szívébe. Szomorú, hogy az ember nem hiszi el, hogy ha nem vesz figyelembe mindent, akkor baj történik. Hajlamos elbízni magát, mondván, hogy eddig sem történt baj, ezután sem fog. Érdekes, hogy amikor valaki ilyet mond, majdnem minden esetben történik vele valami a kijelentése után. Érdemes elgondolkodni, hogy hol van az a határ, amit átlépve már kísértjük Istent, figyelmen kívül hagytuk szavait. Ha így gondolkodtak volna az illetékes emberek, akkor ezek a tragédiák nem történtek volna meg, sok-sok versenyző és néző még ma is élne.

Sok ember van úgy, hogy akkor hisz el valamit, ha a saját tulajdon szemeivel látja. Valahogy Istennel szemben is ilyen elvárásaik vannak. Ez már régi dolog, hiszen a Biblia is mesél történeteket arról, hogy emberek valami szemmel látható bizonyítékot kértek Isten létezésére. Ilyen például a farizeusok kérése Jézus felé.

Az, hogy valaki csak valamilyen bizonyíték hatására tud hinni valamiben, az egyáltalán nem baj. Jézus azt mondta erről, hogy boldogabb az az ember, aki nem látja azt, amiben hisz. Maga a 'hit' szó is azt jelenti, hogy a látatlan dolgokról való meggyőződés. Az egyszerűség kedvéért, én például láttam a két szememmel, hogy létezik a repülőgép. Fizikailag láttam, tudom, hogy létezik, úgyhogy tulajdonképpen nem is kell hinnem benne. Ott van előttem, vagy épp fölöttem zúg el. Rosszabb esetben beleszáll egy közeli hegybe, de ez inkább ne történjen meg.

És akkor itt van Isten. Soha életemben nem láttam Őt a saját szemeimmel, sőt, Jézust sem, csak olvastam Róla, láttam ábrázolásokat a Megváltóról, és láttam filmekben, ahol szintén nem Őt, csak egy színészt láttam. Hogyan tudok mégis hinni Benne? Ezt az információt is közli felém valami. Ahogy a repülőgépek létezését a két szemem, vagy a két fülem, esetleg ez is az is tudatja velem, úgy Isten létezését először a szívemmel érzékeltem. A szívem tudatta velem, és tudatja mai napig is, hogy létezik. És hinni valamiben, amit nem látunk, valahogy jobban lázba tudja hozni az embert.

Mutatok egy másik példát. Itt van például a Forma-1-es versenyzés. (Persze akármilyen sportág szóba kerülhet, én mégis a Forma-1-et hoznám föl, mivel az a kedvencem. :-) ) Minden idényben vannak olyan pilóták, akik esélyesek arra, hogy megnyerjék a világbajnoki címet. Ahogy halad az idény, úgy szűkül az esélyes versenyzők köre. Akik még versenyben vannak a címért, hinniük kell, hogy az övék lesz. Még nem nyerte meg egyikük sem. Látja a pontverseny állását, látja, hogy még nem rendelkezik elég előnnyel ahhoz, hogy övé legyen a bajnoki cím. Ilyenkor nem mondja azt, hogy "Mivel nem látom, hogy az enyém lenne a cím, nem is lehet az enyém.". Helyette azt mondja: "Érzem, hogy enyém lesz a végső győzelem!". Mindegyik esélyes versenyző érzi a szívében, hogy ő lesz a világbajnok. Igaz, hogy a végén csak egyikük nyerhet, ebből a szempontból nem tökéletes a példa. Valahogy mégis hasonlónak éreztem.

Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha annak hatására kezdtem volna hinni Istenben, hogy mondjuk Jézus besétál a szobámba. Hallottam már, hogy valaki így találkozott Vele. Ha velem is így történt volna, teljesen másképp érezném magam. Furcsa lenne. Soha nem láttam még Őt a saját szemeimmel, de a szívemben tudom, hogy létezik, és így sokkal boldogabbnak érzem magam, mintha besétált volna a szobámba. Teljesen más. :-)

Az emberek legtöbbjét izgatja az a kérdés, hogy mi lesz a halál után. Engem is foglalkoztatott a kérdés, sokszor azon kaptam magam, hogy próbálom elképzelni. Legtöbbször olyan kép jutott eszembe, hogy a tudatomnál vagyok, és lebegek egy nagy, sötét semmiben. Számomra is sántított a dolog, hogy ha már nem vagyok, nem létezem, akkor hogyan lehetek a tudatomnál, és hogyan tapasztalhatom azt a nagy sötétséget, ami körülvesz. Utána találkoztam a reinkarnáció gondolatával. Valahol tetszett is a dolog, de annyira nem fogott meg.

Egyetlen igazság létezik ezzel a dologgal kapcsolatban, és hiszem, hogy erre a kérdésre is a Bibliában találjuk meg a választ. Mindannyian céllal vagyunk itt, egy saját, egyénre szabott küldetéssel. Egyáltalán nem helyénvaló az az elképzelés, miszerint valakinek az élete fölösleges. Isten kezéből nem csúszott ki az irányítás, minden egyes embert céllal alkotott meg. NINCS fölöslegesen, céltalanul született ember! Ugyanakkor egyetlen földi életünk van, ami utána más síkon folytatódik mindörökké. Nehéz ebbe belegondolni, ugyanis az emberi gondolkodásba bele van kódolva, hogy mindennek vége szakad egyszer. Vannak dolgok, amiket az értelmünkkel már nem tudunk elhinni, csak a szívünkkel. Ez is éppen ugyanolyan dolog! Hogy földi életünk után az örökkévalóságot hol töltjük, az már csakis rajtunk múlik. Ezért nagyon fontos tisztában lennünk azzal, hogy egyetlen lehetőségünk van, egyetlen életünk, amit ha eltékozlunk, akkor nincs visszaút, nem tehetjük jóvá.

Ha földi pályafutásunknak vége lesz, akkor porhüvelyünket hátrahagyva az Úr ítélőszéke elé fogunk állni. És ott hirdet felettünk ítéletet, miután valamilyen módon levetítette nekünk itt eltöltött éveinket. Kétféle lehetséges dolgot mondhat nekünk az Úr, mikor találkozunk Vele.

Egyik, hogy a nekünk adott időt elpazaroltuk, és nem a ránk szabott úton jártuk végig. A másik pedig ennek az ellentéte, dicsérő szavak. Csak bele kell gondolni. Ha teszel valamit, amiért mondjuk a Föld bolygó összes embere megdicsérne, még az sem ér a nyomába annak, ha Maga Isten mond nekünk egy dicsérő szót! Ha nem tud dicsérő szót mondani, és csak az Ő színe előtt tudatosul bennünk, hogy rossz úton jártunk, akkor már késő a megbánás. Onnan már nem jöhetünk vissza kijavítani az elkövetett hibákat, hanem egy olyan helyre kerülünk, ahol szenvedni fogunk egy örökkévalóságon át. Egyszer hallgattam egy amerikai pásztort, aki azt mesélte, hogy nagyon kíváncsi volt rá, milyen a Pokol. Egyszer Isten egy álomban megmutatta neki. Nem mesélte el, hogy mit látott, csak annyit mondott, hogy bár ne lett volna ennyire kíváncsi. Én nem szeretném látni azt a helyet. És nem is szeretnék ott kikötni.

Nagyon ösztönzőleg hat rám a gondolat, hogy ha majd szemtől szemben állok Jézussal, Ő megveregeti a vállamat, és azt mondja: "Gergő, mindent teljesítettél, amit rád bíztam. Büszke vagyok rád." Igazából elég lenne nekem az első mondat is. Csak képzeld el ugyanezt, hogy Te állsz Jézus előtt, és Neked mondja ezeket a szavakat. Milyen érzés lenne? Ezért nagyon fontos tisztában lennünk azzal, hogy egyetlen életünk van. Amíg földi életünk tart, csak addig van lehetőség az Úr útját választani. Ezért jött el Jézus kétezer éve a Földre, hogy ezt a lehetőséget megadja nekünk. A lehetőséget, hogy a végén megdicsérjen Téged, engem, vagy akár minden embert a világon. Egyedül Rajtad áll, hogy miként végződik az életutad, hogy mit fog mondani Neked Jézus, amikor Elé állsz. Semmi kényszer, szabad döntésünk van mindent illetően, de amikor eldöntesz valamit jusson eszedbe, hogy egyetlen életed van. Utána már nincs visszaút.

Most nem igazán Istenről fogok írni. Ezt a bejegyzést egy másik bolgnak a bejegyzése ihlette, amelynek rendszeres olvasója vagyok, és amelynek Íróját személyesen ismerem is, és nagyon szeretem. :-) Szó sincs tehát ötletlopásról. :-D

Valahogy mindig vonzódtam a régi időkhöz. Nem tudom megmagyarázni miért, de kicsikoromban is sokszor szinte megszállottan néztem a szentendrei BKV múzeumban kiállított régi villamoskocsikat, buszokat. Amelyikre lehetett, arra fel is szálltam, és leültem egy ülésre. Nagy élmény volt az nekem. Ennél már csak az volt nagyobb, amikor egyszer, egy debreceni nyaralás során, augusztus 20-án forgalomba állítottak egy nosztalgia-villamoskocsit. Hogy mit éreztem, amikor azon utaztunk, azt le se tudom írni. Talán fel sem fogtam igazán, még akkor is kicsi voltam. Most, felnőtt fejjel kéne kipróbálnom, de sajnos évek óta nem állítják forgalomba. Kár érte, de itt igazából nem is a közlekedési eszközök jelentik a lényeget. Ugyanígy hosszú ideig képes vagyok nézni egy képet arról a városrészről, amit személyesen is ismerek. Például a Batthyányi Tér metrómegállójában van egy korabeli festmény a Clark Ádám térről. Ahogy nézem a képet, mindig elképzelem, hogy manapság itt körforgalom van, és alatta halad át a villamos. Hasonló hatással vannak rám a rég elfeledett vasúti sínek, amelyeket nem használnak már régóta, de föl sem szedték őket. Érdekes nézni, ahogy a sínpár elveszik a növényzet sűrűjében.

Abba is mindig szerettem belegondolni (és ez az, ami nagyon megfogott abban a másik blogban), hogy azok az utcák, amiket mi úgymond birtokba vettünk, azokat az utcákat más emberek, az elődeink népesítették be. Akik közül néhányan már talán nem is élnek, de még mindig vannak idős bácsik és nénik, akik ahogy végigsétálnak azokon az utcákon, és látják rajtuk a mai, randalírozó fiatalokat, újra átélik azokat az emlékeket, amiket ők éltek át az adott helyeken fiatalként. És hacsak Jézus vissza nem jön addig, eljönnek majd az idők, amikor ezeket a helyeket az új nemzedék fogja birtokba venni. Vannak akiknek nem jutnak eszükbe ilyen gondolatok, és ezzel nincs is semmi baj. :-) Nem vagyunk egyformák, mindannyiunkat más és más érdekel, hoz lázba.

Igazából, megmondom őszintén, fogalmam sincs mi volt a célom ezzel a bejegyzéssel. Ahogy olvastam a bejegyzést, eszembe jutott, hogy én is pontosan így vagyok ezekkel a dolgokkal, és valahogy megfogalmazódott bennem, hogy talán érdemes képernyőre vetni. Nem volt ebben semmi bölcs gondolat, vagy nagy igazság, csupán személyes élmények, átélések, már amikor meg tudtam fogalmazni őket. :-) Megfoghatatlan, egyben jó élmény, amikor egy rég elfeledett helyen járunk, és valahol ott érezzük a múltat. Ókori épületek maradványai között, régi Forma-1-es versenypályákon, utakon, melyek már évszázadok óta léteznek... különös, megfoghatatlan, leírhatatlan. Valami, amit az ember csak átélni tud. És minden ember másképp éli meg.

Életünk tele van problémákkal. Kicsi és nagy gondok egyaránt megkörnyékeznek bennünket. Sok olyan ember van, és beismerem, köztük vagyok én is, akik problémamentes életet szeretnének. És vannak emberek, akik azt hiszik, hogy ha Istent követik, akkor ilyenné is válik az életük. Ez viszont sajnos tévedés, a keresztény élet sem habostorta. Amíg itt vagyunk a Földön, addig szembesülni fogunk problémákkal. Ezeket a problémákat pedig Isten másképpen használja fel egy nem hívő, és egy hívő ember esetében. Előbbi esetben ezeken a problémákon keresztül szeretné elérni, hogy az ember szeme felnyíljon, és Hozzá forduljon segítségért. Egy korábbi bejegyzésben már kifejtettem, hogy Isten nem dönt senki helyett sem. Ő már tett egy lépést felénk, és azt szeretné elérni, hogy ezt a lehető legtöbb ember észrevegye.

Hívő embereknél pedig az adott ember hitére kíváncsi. Sőt, ezeken a problémákon keresztül Isten a hitünket növeli is. Időnként beleenged a gondokba minket, meggyőződik a hitünk mértékéről, a Hozzá való viszonyulásunkról a rossz időszak alatt, aztán természetesen ki is hoz belőle. Onnantól kezdve pedig nagyobb hitünk lesz, és így tudunk bátorítani másokat is. Hogy ez kissé rossz fényben tünteti fel Istent? Elsőre lehet, hogy így látszik. De kicsit gondoljuk végig. Istennek megvan a hatalma arra, hogy ha kérjük, akkor egyszerűen csak felcsúsztassa a hitünk szintjét, miközben olvasunk, alszunk, vagy egyszerűen elvagyunk. De ha ez így lenne, elszürkülne az egész. Nem tudnánk kellőképpen átélni az Ő jóságát, jelenlétét az életünkben.

Elmesélek egy személyes élményt. Volt egy kutyánk, aki lassan 3 évvel ezelőtt egyszer csak teljesen lebénult. Képtelen volt felállni, csak feküdt a teraszon, vagy a pincében, ahova vittük az időjárástól függően. Édesanyám már lelkileg arra készült, hogy le fogjuk altatni, mert ez így nem élet a kutyának. Sőt, már szólt előre, hogy szeretné felboncoltatni, hogy megtudjuk, megmérgezték-e. Én viszont másképp álltam hozzá, meg voltam győződve, hogy a kutya meg fog gyógyulni, és ezt hangoztattam is itthon. Sokat imádkoztam érte egyedül, vagy egy barátommal közösen a gyülekezetben, és mindannyiszor kimondtam, hogy a kutya lábra fog állni, és ugyanúgy fog játszadozni és ugrándozni, mint azelőtt. Egy idő után már sikerült ezt teljesen elhinnem, és teljes hitemből kimondani. Vagy ennek hatására, vagy nem, de Szüleim elvetették annak gondolatát, hogy lealtattassuk a kutyust. Keresztanyám készített neki egy speciális segédeszközt (nem tudtam más nevet kitalálni rá), amit a kutya hasa alá tettünk, és két oldalról valaki tartani tudta. Ennek a segítségével lábra állítottuk, és elkezdtük minden nap sétáltatni az udvaron. És egy idő után egyre többet sétáltattuk, majd ment már a segédeszköz nélkül is. Sokáig volt lebénulva, ezért az izmai kissé elgyengültek, de szépen visszaerősödött. Meggyógyult, és lábra állt a kutya, pont úgy, ahogy hitből mondogattam, ugyanúgy játszadozott, mintha mi sem történt volna.

Valaki, aki hisz Istenben, és valami problémával szembesül, hajlamos elgondolkodni azon, hogy van-e Isten egyáltalán, vagy felháborodik, hogy miért engedi meg. Pont ezért! Hogy kihozzon belőle, és növelje az adott ember hitét. Én is mondhattam volna, amikor lebénult a kutyánk, hogy nincs is Isten. Hála Neki ez a reakció nálam elképzelhetetlen már egy jóideje. Most is gondban vagyunk, elég komoly helyzet adódott, viszont ugyanazt a taktikát alkalmazom, amit a kutyus esetében. Imádkozom, és meg vagyok győződve róla, hogy Isten KI FOG HOZNI belőle. Nem gyönyörködik Ő abban, hogy szenvedünk, és rettegünk, hogy jaj, mi lesz velünk. Segíteni akar, és ha kérjük, bízunk Benne, akkor segíteni is fog. Ebben teljesen biztos vagyok.

Isten egyébként problémamentes életet is tervezett nekünk, de az nem itt és most fog megvalósulni. Ez majd az eljövendő, új világ jellemzője lesz. :-)

Egy mai élményem hatására jött az ötlet, hogy az egyenlőségről írjak. Édesapámmal jöttem haza ma délután gyakorlat után. Pomázon rengeteg szirénázó autó jött velünk szembe, mire az egész kocsisor félig lehajtott az útról, és megállt. Eddig semmi gond, mert ha vészhelyzet van, akkor a lehető legtöbb segítséget kell adnunk a mentőknek, tűzoltóknak, hogy minél hamarabb célt érjenek. Ezúttal azonban nem ilyesmiről volt szó. A rengeteg rendőrautó egy fekete autókból álló konvojt kísért, valamiféle nagyhatalmú emberekkel. Vajon tényleg vannak felsőbbrendű emberek? Vannak egyenlőek és egyenlőbbek? 

Megmondom őszintén, engem ez a fajta hozzáállás nagyon fel tud bosszantani. Nem vonom kétségbe az adott ember érdemeit (ha vannak egyáltalán), és hiszem, hogy nem véletlenül kerültek bizonyos emberek fontos hatalmi pozíciókba. Azt viszont nem tudom elviselni, amikor ezek az emberek elkezdik felsőbbrendűnek hinni magukat a beosztottaiknál. A munkahelyemen is rendszeresen ilyen helyzetekkel találkozom. Nagyon feldühít.

A hatalmi pozíciókban lévő emberek feladata a hozzájuk beosztott emberek munkájának felügyelése, irányítása, de nem az emberek leuralása, és felsőbbrendűségének éreztetése velük! De ez kicsit más téma. A munkahelyeken kívül az országban lévő rétegek is hajlandóak elfelejteni azt, hogy ugyanúgy emberekről van szó. Az, hogy valakinek bizonyos dolgokhoz több tehetsége van, vagy több tapasztalata, még nem jogosít fel senkit arra, hogy különbnek érezze magát másoknál. És ugyanez vonatkozik a nemzetiségek kérdésére is.

Isten minden embert egyenlőnek teremtett. Az, hogy ki mihez és mennyire ért, az már más kérdés. Ugyanaz az Isten teremtette a fekete, a sárga és a fehér bőrű embereket. A zsidókat, a magyarokat, a romákat, az amerikaiakat, az ausztrálokat, a japánokat, és sorolhatnánk tovább. Semmi alapja nincs annak, hogy bárki, aki többet ér el a másiknál, lenézze a kevesebb tapasztalattal rendelkető embert, esetleg újoncot.

Nagyon fontos szem előtt tartani, hogy ugyanolyan emberekről van szó minden esetben. Ugyanaz a föld van alattunk, ugyanaz az ég van felettünk, ugyanaz az Isten teremtett minket. Jézus áldozata mindenkiért szólt, nem bizonyos emberekért.

Ez tipikusan egy olyan kérdés, ami majdnem minden embert érdekel. Maga az élet, akár emberről, akár állatról, akár növényről van szó, egy megfoghatatlan, csodálatos dolog. Talán éppen ezért foglalkoztat mindenkit a kérdés, hogy honnan is ered egyáltalán.

A tudomány is komolyan foglalkozik az élet eredetének a kutatásával. A legelső magyarázat, amivel találkoztam még egész kicsi koromban, az egy 12 részes filmsorozatban volt, Az egyetlen föld címmel. Az ott bemutatott elmélet szerint a bolygók annak következményeképpen alakultak ki, hogy aszteroidák ütköztek össze egymással az űrben. A Föld is így keletkezett, mígnem már akkora lett, hogy a becsapódó aszteroidák már nem szedték darabokra, hanem csak növelték a méretét. Ezek az aszteroidák vizet is tartalmaztak, ami a bolygó felszínén lévő körülmények hatására kiszabadult, és így alakultak ki az első esők, amik feltöltötték a tengereket és az óceánokat. A vízben pedig kialakult az élet. (Nem biztos, hogy pontosan idéztem ami a filmben volt, nagyon régen láttam utoljára). Kisgyermekként még elhittem minden szót, amit a filmben hallottam. Később viszont, amikor már nagyobb lettem, elkezdtem gondolkodni ezen. Ha megfigyeljük magát az életet, ahogy működik egy élőlényen belül, a mai napig elcsodálkozunk, hogy mennyire összetett. A sok kis apró folyamat pedig tökéletesen kiegészíti egymást. Ha egyik szervünk megszűnik működni, akkor a feladatait átveszi egy másik szerv. Ez a fajta felépítettség iszonyatos mértékű kreativitásra, és tudatosságra utal. A másik pedig, ami döntő érv számomra, hogy a tudomány az életet információk sorozatának nevezte. És itt jön a bökkenő, hogy információ magától nem keletkezik. A számítógépes programok sem tűnnek fel csak úgy a semmiből, hanem programozók, ehhez értő emberek írják őket. Ezek a programok pedig szintén definiálhatók információk sorozataként. Ezek alapján lehetséges-e, hogy az élet, a legbonyolultabb információsorozat véletlen folyamatok eredményeként alakuljon ki? Ez sokkal inkább arra utal, hogy az élet nevű programot is megírta valaki, egy hihetetlenül nagy tudású Programozó, aki kreatív, és mindent számításba vett. És hogy ki ez a Programozó? :-) Szerintem ez innentől már egyértelmű. :-)

Nagyon sokszor kapok olyan kérdéseket, hogy ekkor és akkor hol volt Isten, ekkor és akkor miért nem lépett közbe, ezt és azt miért engedte meg. Ez egy olyan kérdés, amit az emberek nagyon szeretnek feltenni a keresztényeknek. Kaptam már erről egy kör-emailt, meg hoztam haza kis szórólapot is, ami igen jó választ ad arra a kérdésre, hogy "Miért Istent vádoljuk?". Nem fogom ide szó szerint bemásolni az ott leírtakat, mert azt már más megírta, én pedig nem fogok idegen tollakkal ékeskedni. :-) Megpróbálom a saját szavaimmal, a saját gondolataimat leírni ezügyben. Már csak azért is, mert sokan közületek biztosan nem találkozott sem ezzel az e-maillel, sem pedig a szórólappal, de ez hátha olyan kérdés, amire sok ember kíváncsi.

Sajnos az utóbbi idők egyik legnagyobb katasztrófája jut eszembe, mint kiindulópont. A Japánt megrázó földrengés az egész világot megdöbbentette, és sok ember kiálthatott fel ennek kapcsán, hogy nincs Isten, vagy hogy ha van is, akkor gonosz, mert ezt megengedte. Vagy a szokásos "hol volt Isten aznap? Szabadságon?". Kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni, de ezesetben kénytelen vagyok megtenni. Hol voltak azok az istenek, akiket a japánok imádnak, tisztelnek? Erre a következő logikus válasz az lehet, hogy akkor nincsenek istenek, és az az egy Isten sem létezik, akiben mi, keresztények hiszünk. De érdemes egy picit tovább gondolkodni. Képzeld el, hogy eljut a füledbe egy összejövetel híre, ami mondjuk másnap este lesz. Jók a programok, jó a zene, szeretnél egy kicsit kikapcsolódni, és szíved szerint el is mennél oda. De aztán megtudod, hogy azok az emberek, akik ott vannak, nem kedvelnek Téged, nem kíváncsiak Rád. Ezek után elmennél oda, vagy keresnél olyan bulit, ahol a résztvevők szeretnek, és azt akarják, hogy velük legyél? És akkor most nézzük meg ezt Isten szemszögéből is, ehhez pedig a legelejére kell visszamennünk. Amikor Isten megteremtette az embert, szabad akaratot adott neki. Például hagyta, hogy az állatoknak az legyen a nevük, amiket az ember ad nekik, nem szólt bele. Mindezt azért tette, mert szeretetből teremtette Isten a világot, nem pedig azért, mert unatkozott, és pici játékfigurákat akart magának, amikkel kedvére szórakozhat. Azt hiszem az csöppet kényelmetlen lenne nekünk. :-D Igaz, hogy Isten megfogalmazta a Tízparancsolatot, és különféle parancsokat adott nekünk az életünkre vonatkozóan. Erre már a bűnbeesés miatt volt kénytelen. Amíg még minden rendben volt, addig egyetlen egy parancsot kellett volna betartania az első emberpárnak. Ez pedig sajnos nem sikerült. Mivel Isten az embert a Földön való uralkodásra teremtette (persze nem olyan értelemben, ahogyan azt ma gondolja az emberiség nagy része), ezért az ember bukása egyfajta láncreakciót indított el. Az emberrel együtt elbukott az állatok egy része is, és a világ elkezdett romlani. Ma már az úgynevezett utolsó időkben élünk, ennek a jelei az egyre sűrűsödő természeti csapások, és az a sok szörnyűség, ami a világ politikájában történik. Sok helyen az emberek elfordultak Istentől, nem érdekli őket, hogy létezik-e vagy sem. Ha baj van, hajlamosak felkiáltani, hogy jaj Istenem segíts meg. Amikor elmúlik a vész, akkor viszont eszükbe sem jut Isten. Senkit sem akartam megbántani mindezzel, ez szimpla megfigyelés.

És itt tulajdonképpen vissza is kanyarodtunk ahhoz a ponthoz, hogy feltegyük a kérdést: miért akarna Isten beleavatkozni olyan helyen bármibe is, ahol nem kíváncsiak Rá? Vagy akár azt is mondhatjuk, hogy ki van tiltva onnan. Isten nem egy zsarnok, sokkal inkább egy úriemberhez lehetne hasonlítani. Ha Te azt mondod neki, hogy "Istenem, nekem nincs szükségem rád. Azt akarom, hogy maradj ki az életemből.", akkor Isten ezt teszi majd. Szomorú lesz emiatt, ezt természetes, és amikor bajba kerülsz, segíteni akar, mert szeret Téged, de nem segít, mert Te mondtad Neki azt, hogy nincs Rá szükséged. Akár kimondtad ezt szavakkal, akár csak a viselkedéseddel utaltál rá. Egy idő után aztán megpróbál közeledni Hozzád, legtöbbször az Őt követő embereken keresztül. Hogy ez erőszak lenne? Nem. Isten emberei nem erőszakkal térítenek embereket. Nekik csak az a dolguk, beleértve engem is, hogy elmondják Isten mit cselekedett velük, tanúskodjanak Mellette. Aztán ha ezek után sem érdekel Téged, hát nem érdekel. Ha pedig mégis, akkor úgyis kérdezel. És itt jön megint a szabad akarat kérdése. Isten nem erőltet semmit. :-)

Isten maga a színtiszta szeretet, a szeretet pedig elfogadja azt, amit el kell fogadni. Ugyanígy Isten is elfogadja, ha nem vagy Rá kíváncsi, de végérvényesen nem akar belenyugodni. Személyes kapcsolatot akar Veled kialakítani, azt akarja, hogy a földi életed ne legyen tele stresszel, rettegéssel, utána pedig szeretné, ha Te is csatlakoznál Hozzá, és már igencsak népes csapatához először a Mennyben, aztán pedig majd abban az új világban, amit a mostani helyére fog alkotni. Egy olyan világban, amire minden ember vágyik, és azt hinnénk, hogy olyan világ csak a mesében létezik. És lesz ilyen világ, konkrét ígéretet kaptunk erre. Nehéz elhinni? Tudom. Ha az ember nagyon vágyik valamire, és hosszú idő után megkapja, általában az az első reakciója, hogy "ezt nem hiszem el". Nekünk is ígéretünk van erre az új világra, de hogy elfogadjuk-e vagy sem, az már csak rajtunk múlik. Lehet, hogy kicsit eltértem a címtől, vagy több kitérőt is tettem, de ezek a gondolatok mind jöttek és jöttek. Úgy éreztem jó, ha leírom. Bízom benne, hogy sikerült választ adni a kérdésre. :-)